Bejárta a Közel-Keletet, színházi és filmes szerepek találják meg Budapest és Berlin között ingázva, a Ne szeress című rövidfilmben nyújtott alakításáért elnyerte a Firenzei Filmdíjat. Fátyol Herminát a HVG kérdezte.

A teljes interjú a HVG-ben olvasható.
HVG 2020.06.18 – 40,41. oldal

Fenyvesi LiliNe szeress című diplomafilmjében szinte csak az arcával mondja el egy nő kiszolgáltatottságát, akinek az életébe váratlanul betoppan a kislánya apja. Arról, hogyan talált rá a figurára, Fátyol Hermina elmondta: “Hasonló tapasztalatok híján nehéz feladat volt egyedülálló gyerekes anyát ábrázolni. Nincs gyermekem, 14 éve élek a barátommal, soha nem volt bántalmazó kapcsolatom, és soha nem hagytak el. Lelkileg átéreztem a nő magányát, elhagyatottságát, azt az állapotot, amelyben folyamatos nyomásnak és fájdalomnak van kitéve. Az érzelmek oldaláról közelítettem a szerephez, és ebben sokat segített a rendező határozott elképzelése.”

A kérdésre, mennyire érzékelhető a filmes szakmában az erőfölény, a fizikai vagy verbális erőszak, a színésznő azt válaszolta: “Mindannyian találkoztunk a filmes, a színházi munkák során a hatalmi visszaéléssel. Sárosdi Lilla kiállása előtt erről nem beszéltünk, vagy ha mégis, elbagatellizáltuk azzal, hogy ha ilyesmi megtörténik, ki kell kerülni. De az nem volt benne a köztudatban, hogy ez megengedhetetlen. Fiatal színésznőként velem is megtörtént, amit a bántalmazott színészek megfogalmaznak. Lelkiismeret-furdalásom volt, azt hittem, hogy én rontottam el valamit, magamat hibáztattam. Ha most ilyen helyzetbe kerülnék, már kiállnék magamért.”

Húgával, Kamillával szinte egyszerre tűntek fel a filmes és a színházi világban: “Kezdetben összekevertek minket, azt hitték, hogy ikrek vagyunk. „Ha nem jó az egyik, jöhet a másik” alapon gondoltak ránk. Mára a helyzet megváltozott. Véletlenül kerültünk a színház közelébe. Balázs Zoltán színész-rendező, a Maladype Színház létrehozója meglátott egy társaságban, és felajánlotta, hogy játsszak a következő előadásban. Ez volt a Jacques, avagy a behódolás. A bemutató után pedig megkérdezte Kamillától, hogy van-e kedve sziámi ikerpárt játszani velem a Bolondok iskolájában. A húgommal ellentétben, aki a színpadra termett, én az első pár évben alkalmatlannak éreztem magam a színészetre. (…) Közhelyesen hangzik, de olyanok voltunk, mint egy nagy család. Kialakult egy vegyes alkotói közösség, különféle korosztályú színészekből és amatőrökből Bakos Évától Kálid Artúron át Parti Nóráig, Horváth Kristófig. Zoli segítségével sikerült közös hangot találni egymással. A reggeli próbák előtt dob-, beszédés táncórákra jártunk, workshopokat tartott nekünk Schilling Árpád, Dettre Gábor, Claudio Collova, aki a Woyzecket rendezte – ez a darab volt a Maladype színházbeli korszakom egyik legnagyobb élménye. A műhelymunka, a közös gondolkodás, az alkotás, a fejlődés miatt maradtam a társulatnál, és nem feltétlenül a színházcsinálás miatt. (…) A mai napig nehezen tudok azonosulni azzal, hogy színésznő vagyok, vagy azzal, hogy „csak” színésznő vagyok. Ebben szerepet játszik az a sok közhely, ami a színészi létformáról a köztudatban él.”  

Arról, ugródeszka volt-e Berlin ahhoz, hogy bekerüljön a nemzetközi filmes világba, elárulta: “Bizonyos szempontból Berlin a második otthonom, de néhány kisfilmet és a Westend című játékfilmet leszámítva nem forgattam ott túl sokat. Miután a személyiségem nagyon eltér a tömegízléstől, nem fektetek energiákat a nemzetközi filmes karrierbe, nem jelentkeztem be ügynökségekhez. Minden szerepet úgy kapok, hogy eszébe jutok rendezőknek, ez Berlinben sincs másképpen. Nem akarom nyomatni a színészi karriert, ha megtalálnak érdekes feladatok, azokat szívesen elvállalom. Az ügynökségek által szervezett szerepválogatásokon szerzett korábbi rossz élményeim is közrejátszottak abban, hogy az egyik filmrendező barátommal tavaly kisebb castingcéget hoztunk létre. Főleg Budapesten forgatott német produkciókhoz válogatunk szereplőket.”

A teljes interjú a HVG-ben olvasható.
HVG 2020.06.18 – 40,41. oldal