„Nyugi, kérdezhettek, nem kell tabusítani” – Fekete Ádám és a Tajgetosz-show
2020. május 31., vasárnap 08:50
Tabuboncolás, iPhone-burleszk, és valami abszurdba hajló, kedves őszinteség. Fekete Ádám influencer-csatornájáról kérdezte a Revizor.
A teljes interjú ITT olvasható.
A Tajgetosz-show hetente jelentkező videósorozat, amelyben Fekete Ádám rendező-színész-dramaturg-költő-satöbbi gyakran a mozgáskorlátozottsága és még gyakrabban valami egészen más kapcsán filozofál az élet abszurditásáról, lustaságról, álhírekről, kommentkultúráról.
A kérdésre, kinek a fejéből pattant ki a Tajgetosz-show alapötlete, Fekete Ádám elmondta: „Elsősorban Végh Zsoltéból, aki rendezője és Egger Gézával szellemi atyja az Anzselika Habpatronnak és a Tajgetosz-show-nak. Úgy érezték, Magyarországon nincs igazán kiaknázva az influencerség mint műfaj, és lehetne olyan tabutémákat boncolgatni, amelyekkel más nem foglalkozik. Olyan embereket kerestek, akiket jól ismernek, hitelesnek tartanak, és akár nagyobb közönségnek is tudnának fontos dolgokról beszélni. (…) Ádám figuráján keresztül szeretnék kialakítani valamiféle kedves őszinteséget, és példát mutatni, hogy nem kell ráfeszülni arra, amire a társadalom azt mondja, hogy feszülj rá.”
A kérdésre, mennyiben azonos azzal a figurával, aki a videóban megjelenik, azt válaszolta: „(…) Örök kérdés, hogy ki mennyire önmaga, amikor szerepel. Én nem nagyon tudok látványosan más lenni, mert a speciális mozgásom annyira a valóságba gyökerezteti a figurámat, hogy ez sok embert megtéveszt. (…) Sokat segít, hogy van távolság köztem és a figura közt, mert ez felszabadítja a játékosságot. Ha mindent bele kell sűrítenem magamból, akkor nehézkessé válok, és ha valami nem megy, elszégyellem magam, mert a személyiségem kudarcaként élem meg.”
A felvetésre, miszerint kiválóan tudják használni, hogy ő valójában egy burleszkkarakter, akinek nem áll kézre a világ, úgy reagált: „Az iPhone-unboxing valóban tiszta burleszk. Azért működik, mert nem fiktív, hanem az életből vett burleszk. Hozzám egyébként is közel állnak az önmagukat kioltó cselekménysorok, látok bennük valami mélyértelműt. Amikor Buster Keaton nem tudja felvenni a kalapját, mert mindig arrébb rúgja, az gyönyörű: kivesz a cselekvéssorból egyfajta reflexiót, hogy te azt nézd, amit ő nem lát. Nálam is hasonlóan működik a burleszk: abban, amit én csinálok, vedd észre, amit te csinálsz, én nem veszem észre helyetted. A turpisság az, hogy ami nálam nagyon látható, nálad nem az. De ott van valahol. Talán ezért is tudnak sokan azonosulni vele, mert rájönnek, hogy valójában ők is küzdenek, csak ezt nem feltétlenül tudatosították magukban.”
Arról, hosszú út volt-e, mire eljutott odáig, hogy viccelni tudjon a mozgássérültséggel, azt válaszolta: „Azzal mindig is tudtam. A szüleim és a tesóm is humorral fogták fel a helyzetet. Hamar megtanultam, hogy az a legjobb módja a feszültség feloldásának, ha megmutatom, milyen viszonyban vagyok az állapotommal. És legkönnyebben humorral lehet azt sugallni, hogy nyugi, kérdezhettek, nem kell tabusítani. A humorban van egyfajta kitárulkozás, de mégsem pacekban mondom, hogy gyerünk, kérdezd meg, mi bajom. Ha félek, hogy mit fognak szólni, akkor sokkal később jutunk el az igazán fontos kérdésekig, mint hogy ki mellé üljünk az ebédnél, vagy mi van a focival.”