Fekete Ádám Junior Prima díjas színész, rendező, drámaíró, költő, dramaturg az alábbi gondolatokat fogalmazta meg az SZFE ügye kapcsán.

Akik az egyetemünkre betörnek éppen, hogy átvegyék az uralmat: halottak.  Nézem őket a képernyőkön, ahogy egymással beszélgetnek, ahogyan nyilatkoznak és halottakat látok. Halottak beszélnek halottakkal, halott szavak potyognak ki a szájukon, lezüllesztik és meggyilkolják a nyelvet, meggyilkolják, hogy ne tudjuk használni többé, elveszik, hogy megfertőzhessék és hogy megölhessék, mert ami halott, az otthonos a számukra.

Ezek az emberek meghaltak, és azt akarják, hogy mi is haljunk meg. Haljon a kultúra, haljon az igazság, haljon ez az ország. Minden legyen olyan élettelen, amilyenek ők, vagy ha lehet, legyen még élettelenebb, ha lehet valami élettelenebb az élettelennél – és ők tudják, hogy lehet. 

Nem mi öltük meg őket. A keserűség ölte meg őket. A pénzsóvárság és a hatalomvágy ölte meg őket. Talán sokan itt még meg se születtünk akkor, amikor ez történt velük, és most mégis miránk mutogatnak. 

A múltban ragadtak. És most jönnek, hogy kiradírozzanak minket, hogy eltüntessenek minket, hogy kilúgozzák ezt az épületet, és bevonszolják ide a múltjukat, amiben megrekedtek, amibe belezavarodtak, és amiből nem tudnak kimászni többé. 

Csakhogy mi most élünk. Ez a mi jelenünk. És ők mégis ide akarják hozni a múltjukat, a feldolgozatlan traumákat, sérelmeiket, kiborítják az aulában, a tanulmányi osztályon, a kollégiumban, a játszóterekben.

Hátrafele nyilaznak, vélt vagy valós támadóik felé, csak hogy nem térben, hanem időben hátrafelé: nyilaik a kilencvenes, a nyolcvanas, a hetvenes évek felé szállnak. Azonban az időben hátrafelé zúgó nyílvesszők minket találnak el, mert mi vagyunk itt és mi vagyunk most, és a nyílvesszők csak térben képesek utazni, időben nem. 

Ez a mi életünk. Ez az. Nem most kezdődik, hanem már elkezdődött, és ezekben a pillanatokban is tart. Az életünkben mi nekünk kell jelen lennünk, mert ha átruházzuk rájuk az életünket, jönnek és felújítják. Igen, át fogják építeni, kitömik pénzzel és kitömik ideológiával, amikkel ők maguk is tömve vannak. Felújítanak, de úgy, hogy minden mégis sokkal régebbi lesz. Csillogni-villogni fog a múlt ezen az egyetemen. Fűtött múlt, tiszta múlt, a legmodernebb, haladó szellemiségű, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező múlt!  

Mostantól, ha belépünk az egyetemre, a múltba érkezünk, de nem a saját múltunkba, hanem valaki másnak a múltjába, másoknak a múltjába toppanunk be. Ihatunk majd benne fröccsöt, társaloghatunk, mondhatunk benne szép monológokat, de nem lesz soha a mienk, mert az övék lesz, és már nem leszünk benne jelen soha, mert az ő múltjukban kell járnunk-kelnünk majd, behúzott nyakkal, árnyékokként, megköszönve nekik minden egyes napot, amit az ő múltjuk benépesítésével tölthetünk. 

A színpadon megszűnik a jelenlét, csakis múltlét lesz. Az ő múltjuk elkezdődik, a mi jelenünk véget ér.

Ez lesz, barátaim, ha engedjük, hogy ez legyen. Hogyha engedjük, hogy a fejünkre csináljanak, és aztán egyensúlyozunk, nehogy összepiszkoljuk a vadonatúj termeinket, amiket tőlük kaptunk és ahol az ő múltjuk regnál.

Ha most nem cselekszünk, nem lesz hova kijönni ezekből a termekből. A küszöb mindkét oldalán az ő múltjuk lesz már.

Fekete Ádám