Óriási érdeklődés övezi Juronics Tamás legújabb rendezését, a Szegedi Kortárs Balett: Fekete hattyú című balett-thrillerét. A meghirdetett előadásokra órák alatt elfogynak a jegyek.
Mint a szinopszisban olvasható: „A főszereplő egy szép, kezdetben még valóságosan is szabad, sorsa ellen lázadó gyógyíthatatlan beteg, akit apja, Rothbart a legkétségbeesettebb eszközökkel próbált meg ép eszénél tartani, és akinek testi rabságának valósága helyett a látomások, a hallucinációk szabadsága lesz az otthona: a hattyúk tava.” Az opera, musical, és táncjáték műfajában rendszeresen alkotó koreográfus-rendező újraírta az emblematikus fekete-fehér hattyú-történetet.
„A furcsa, szinte szárnyakat idéző, hosszú, bő ujjú jelmezek lekötözött madarakra emlékeztetnek; egy olyan köztes állapotot, az átváltozás pillanatát mutatják, amikor a viselői még nem hattyúk, de már nem is normális emberek. A lányok e két állapot között lebegnek és csak egy pici kell számukra ahhoz, hogy megváltozva a ruha szárnyakká váljon és elrepítse őket a valóságból.”
Miért balett-thriller lett a Fekete hattyú műfaja?
Van a történetben egy, a lelkekben keresendő sötét szál, amely többek között gyilkossághoz, nyomozáshoz, a néző számára is megfejtendő titkokhoz vezet. A balettművészet legismertebb művének nyomán más megoldásokon keresztül keressük az eredeti történettel való alapvető kapcsolatokat és különbségeket, a felszín alatt rejlő valóságot. A hattyúk tava mindig egyfajta nézői elvárást von maga után, hiszen Csajkovszkij 150 éve megálmodott klasszikusáról van szó. Egy ilyen társulat számára nem az a feladat, hogy szembemenjen a tradícióval, hanem hogy másik látószöget mutasson, alternatívát adjon a szimbolikus mese mai megfejtésére.
A Fekete hattyú elnevezés az eredeti nagybalettel való összehasonlítást igyekszik kikerülni, ugyanakkor a legismertebb negatív karakter kiemelése nyilvánvalóan pszichoanalitikus megközelítést sejtet.