A 200 éves Miskolci Nemzeti Színház évadnyitó társulati ülésén Szabó Máté rendező, művészeti vezető is megosztotta gondolatait a bicentenárium kapcsán, melyet most Önök is teljes egészében olvashatnak.
Most, hogy ez a kerek évforduló itt van, és az időalagút végen valóban ott vannak emberek, akik ezt felépítették… érezhetjük, mit jelenthet akár egy szalmaszál keresztbe rakása is, hogy mekkora jelentősége van a jelennek. Nem mindegy, mi 200 méter egy csigának, vagy mi az a 200 egy maratonból, ahogy az sem, ha arról beszélünk, hogy éppen melyik kettő?
Vajon melyik 200 ez, és vajon hány 200 lesz még. Eddig 1 volt. És annak ez az utolsó utáni napja. Ma kezdődik a második 200. Mindjárt.
Reméljük, hogy ez a 200 is egyszer kevésnek tűnik majd, hogy a kultúra végtelen, hogy nem hagyja cserben az emberiséget, vagy fordítva, az emberiség nem hagyja cserben magát.
Ha az eddig mindent túlélő 200 éves színházat nézzük, akkor nem az évek történelmi hordalékát látjuk, nem azt, ahogyan csapdába ejtett minket a politika, az internet, a pornó és az igazságot relativizáló sártenger, hanem egy épületet, ahol mindig voltak egymásnak eső alkotók, akik ennek a különleges eszköznek a használatán a végsőkig kepések vitázni, gondolkodni, marni önmagukat és egymást. Mert a nyíló és záródó függöny közötti szakaszban történnie kell valaminek velünk.
Az épület egy esély, egy lehetőség. Miskolc és a Színház az nem csupán művészetfogyasztó- és termelő találkozása.
Itt két közösség kommunikál, gondolkodik, hoz létre valamit, 200 éve, 73000 napja, valamit, ami az ország ezen-tengernyi gonddal szembenéző, északkeleti feléről hirdeti, hogy a kultúra nem plusz, hanem a kiindulópont, a bázis, a lényeg, az önmeghatározás, a komplex nemzeti, egyéni, társas identitás meglelésének legfőbb terepe, ami a szegényt gazdaggá, a pillanatot végtelenné teszi.
Amennyiben minőségi, amennyiben van benne gondolat, mánia, felelősség. Miskolc épített egy színházat. Nem Miskolcon épített az állam egy intézményt. Nem. A miskolci emberek színházat építettek, hogy Déryné ne menjen máshová télen, hogy legyen egy meleg épület, ahol Déryné játszik es ők nézhetik. Ezt okozta Déryné, vagyis a tehetség, és ezt tette meg Miskolc, 41 évvel a kolozsvári társulat megalakulása után, példát adva ezzel Debrecennek, az ország többi városának, ahol ezután lett színház. Ahol ez után lett színház.
Ekkora jelentősége van annak, ha valahol valakik létrehoznak valamit. Együtt és valamiért.
2-3 matuzsálemi emberöltő telt el, de legalább 7 generáció nőtt fel ebben a két évszázadban. 100 igazgatónak okozott minimum magas koleszterint, ellenben hány gyermeknek és felnőttnek kapaszkodót, kapcsolódást, revelációt, és persze hány unalmas, félresikerült órát kellett elnéznie a miskolciaknak, hogy most itt legyünk… a mában, ahol a múltról, de a holnapért felelünk.
Balázs Béla szerint “Csak a művészetben van jelenérzés”az élet“az maga is változó, vibráló és mindig homályos. De a művészet képe vagy képsora (ha poézis) az idő dimenziójában mozdulatlan”. Így jutunk el a szóhoz: Meg – jelen -ítés.
A mában ugyanakkor, az egysíkúság és a sokféleség egysíkúsága között a mindent megengedő, mégis arányt sugalló humanizmus lehetőségének felvillantása lenne a feladatunk.
Ehhez 200 éve pénzért és szabadságért küzdünk egy mára olyannyira megszorított, vagy megszorult világban, ahol az empátia és a szolidaritás egzisztenciális veszélyt jelent!! Ahol Embertársaink pusztulását, kollégáink ellehetetlenülését kell végignéznünk, pedig nem annak látványa, hanem az elszenvedés a pokol, és hiába igyekszünk a felelősségtől eltekinteni, felelősek vagyunk, tettek hiányában pedig gyávák és kicsik.
Hogyan lehet méltónak lenni 200 év szilárdságához?
Én csak egy lakó vagyok, 90% víz, ami szilárd bennem, az is törékeny. Az erkölcs, a valódi, (nem a táblára írt, hazug, felkiáltójelerdő), hanem a világ, a tömeg folyamatait megfékező erő, ami egyetlen indokunk, mentségünk arra, hogy itt legyünk, különben egymást valakiknek hazudó senkik vagyunk.
Emberi jóságot teremtő tetteket kell eredménnyel sugallnunk, nem csupán annak távoli képét, mert konganak a vészharangok. Miskolc megoldást kínál és hogy ez egyáltalán lehetséges, azt nekik köszönhetjük, a 2 évszázada élt polgároknak… Akik ma nincsenek itt.
A kérdés az, hogy Mi itt vagyunk vajon, vagy csak eljátsszuk? Illusztráljuk, vagy valóban Jelen vagyunk? Látjuk mire képes a vihar. Szép szavak.
És, hogy ne csupán Hamlet által gúnyolt szavak, szavak, szavak legyenek, ahhoz kívánom, amit kívánni lehet, szavak nélkül a többi előtt, vagy a többin túl, ami a: néma csönd.”
Szabó Máté