Péter Katával, az Orlai Produkció virtuális társulatának tagjával arról beszélgettünk, hogy érinti a járvány okán kialakult helyzet, és hogy mi ad hitet számára abban, hogy érdemes színésznek lenni és maradni.

Hogy vagy?

Újra fel kellett vennem azt a tempót, amit a karantén első hulláma diktált: egy két és fél éves gyerekkel és a férjemmel hármasban vagyunk itthon. Főzök, erdőbe járunk, játszunk és tulajdonképpen véget ér a nap. Vannak napok, amikor nagyon élvezem, vannak, amikor kevésbé.

Hiányzik a színház?

Nagyon! Mégiscsak sokkal jobb, amikor az ember tevékeny.

Most, hogy a színház újból bezárt, annyival könnyebb, hogy tudom, mire számíthatok. Megpróbálom kivédeni a nehézséget okozó dolgokat, vagy igyekszem szigorúbbnak lenni magammal, tudva, hogy ez az időszak is eléggé deprimálóvá válhat.

Mi okoz számodra leginkább nehézséget?

0-24-ben itthon vagyok és a kisfiam mellett elég kevés lehetőségem nyílik, hogy kikapcsoljak, egy kicsit mással foglalkozzak. Igényem van arra, hogy olvassak, gondolkodjam valamin, vagy magammal törődjek. Nálunk erre csupán a gyerek délutáni alvásideje áll rendelkezésre, ami egy-másfél óra, vagy este 9 után, amikor letettük aludni, de addigra már mi is hulla fáradtak vagyunk. Megnézünk egy filmet, de másra nem marad lehetőség és ez hosszú távon nem könnyű.

Az első hullám alatt sokan felfedezték, milyen jó otthon együtt a családdal. Most rosszabbul viselik az emberek a bezártságot és már nem ad annyi örömöt mindaz, ami tavasszal még igen.

Egyrészt az első hullám alatt elfogyott a tartalék, ami a rendelkezésünkre állt; szorongatják az embert az anyagi nehézségek. Másrészt sok odafigyelést igényel ez a helyzet. Nem könnyű együtt élni a korlátozásokkal. Hiába tudja az ember, hogy elkerülhetetlenek és szükségesek, mégis fájdalmas, amikor a nagyszülőkkel egyáltalán nem, vagy csak szigorú szabályokat betartva talákozol. Persze próbálsz ezeken felülkerekedni, a helyzethez mérten optimistának és erősnek lenni, de elfogy a szufla, nehéz miből töltekezni. Nekem ez a fő nehézség.

Ez a harmónia most megborult, és nem könnyű újra megtalálnom.

Milyen feladataid voltak a tavaszi színházi pauzát követően?

Először a Határátlépések című előadás várt rám Dömötör András rendezésében. Jó munka volt, de egyben furcsa is, hogy több hónap szünet után intenzív próbaidőszakba estünk át. Azt hittem a gyerekemnek könnyebb lesz kezelnie, hogy kevesebbet leszek otthon – hiszen a karantén alatt egyfolytában együtt voltunk – de nem így lett. Összenőttünk, és nehéz lett az elengedés. Az előadás azonban jól sikerült, remélem, fogjuk még játszani.

Azt a metódust követtük a darabban, amivel anno a színműs osztályommal nyaranta próbálkoztunk: személyes élmények alapján írtunk és improvizáltunk jeleneteket, majd azokat rögzítettük és előadássá gyúrtuk. A Határátlépéseknek is a személyes történeteink képezik az alapját: kinek mit jelent maga a címszó, kinél hol húzódik a saját személyes határa bármilyen szempontból: magánélet, társadalom, politika. Itt is azt éltem át, mint korábban az osztálytársaimmal: ha valami nagyon személyes titok – ami azelőtt bántott, nyomasztott- nyilvánosságot kap, akkor elveszíti a súlyát, közelebb kerülsz a feldolgozásához, az elengedéséhez. Ha ilyen mélyen, minden egyes estén át szembenézel valamivel a nézők előtt, akkor a nehézségek, amelyekről éppen beszélsz, könnyebbé válnak. A közönség számára azért fontos egy ilyen előadás, mert a mindennapjainkról szól. Például ennek az időszaknak a kontrollálatlan információáramlása következtében könnyen el tudok képzelni valamit, aminek azután rögtön a szöges ellentétét is. Nem tudod, mi hazugság, mi nem az.

A Határátlépések után nem sokkal jött a következő zárás. Mi szakadt félbe számodra?

A Családi tűzfészek című produkció, amit Tarr Béla filmje nyomán Pass Andrea rendezett és a Trafóban mutattuk be. Majdnem 8 hónaptelt el, mire ősszel újból elővettük. Nehézkes volt valamit úgy felújítani ennyi idő után, hogy nem volt bejáratva, nem volt az ember agyában, testében, idegrendszerében. Nem is voltam magammal elégedett. Annyira a primér dolgokra kellett figyelnem, hogy nem sikerült úgy eljátszanom a szerepet, ahogyan az megérdemelte volna, és sajnos nem tudom, mikor bújhatok újból Szajki Irén bőrébe. Mivel a filmben a szereplők improvizáltak, ezért a színpadi mű nyelvezete szabad beszédből áll, amit nem volt könnyű elsajátítani, viszont nagyon életszerűn és természetesen lehet előadni. Plusz felelőssége számomra, hogy valós személyt formálok meg: azt érzem, fontos, hogy ne egy az egyben őt próbáljam meg leutánozni, hanem igyekezzek megtalálni, hol van bennem Szajki Irén, vagy hogyan válhatok azzá. A darab egy olyan családról szól, amelyben több generáció él együtt egy panelban. Annyira kiábrándultak a családtagok, hogy már veszekedni sem tudnak, hanem a legtermészetesebb tónusban vágnak egymáshoz durva, fájdalmas dolgokat. Ez annyira nyomasztó! Ha végigüvöltözik az emberek a veszekedést, attól valahogy kisül a dolog.

Szoktál veszekedni?

Szoktam. Kiabálni ugyan nem, de hamar ingerültté válok, és ha valami zavar, akkor azonnal mondom. Elég idegesítő tudok lenni. Az a szerencse, hogy a férjem türelmes és észreveszem magam.

Közel áll hozzád az improvizáció, vagy jobban szereted, ha kötött a szöveg?

Kilenc éves koromban jelentkeztem Földessy Margit stúdiójába, ahová – 18 éves koromig, amíg fel nem vettek a színművészetire- minden hétvégén jártam. Három órás volt egy alkalom és számomra az volt a legjobb része, amikor Margit elmesélt egy történetet, kihívta hozzá közülünk a szereplőket és elő kellett adnunk. Később a főiskola legelején saját magunknak kellett kitalálni jeleneteket: megírni, megrendezni. A Határátlépések is egyfajta szabad, friss játék, ezért ad improvizációs hangulatot. Nagyon szeretek improvizálni.

Miért vittek a szüleid Margithoz gyerekként színészetet tanulni?

Végül a versmondás adott biztonságot, mert komoly sikereket értem el a szavalóversenyeken. Attól kezdve mertem kimondani mások előtt is, hogy színésznő szeretnék lenni. Mivel minden lány az akart lenni, nem akartam, hogy ne vegyenek komolyan, ezért korábban inkább azt mondtam, ha kérdezték, hogy óvónő, vagy magyar tanár szeretnék lenni.

Nem bántad meg, hogy nem az említett kettő közül választottál szakmát?

Nagyon örülök, hogy színész vagyok.

Pedig nem könnyű szakma. Most, a világjárvány idején különösen nem az.

Kevés olyan szakma van, amelyet nem érint a pandémia. Voltak kétségeim és nehezebb időszakaim a pályám során. A Vígszínházban töltött időszak vége felé például nem tudtam, hogy a szakmámból van elegem, vagy abból a helyzetből, amiben vagyok a színházamban. Azután amikor terhes lettem és nem játszhattam, hamar hiányérzetem lett, és az vált kedvenc időtöltésemmé, hogy előadásokra jártam.

A kisfiam születése után úgy gondoltam, sokáig itthon leszek vele. Tíz hónapos volt a gyerek, amikor Máté Gábor hívására próbálni kezdtem a Katonában. Annyira jólesett megint dogozni! Akkor vagyok jól, ha itthon is vagyok eleget és a színpadon is.

Jó, hogy ezeket kimondod. Sok nőnek lelkiismeretfurdalása van hasonló gondolatok kapcsán.

Ahogyan amióta az eszemet tudom színésznő akartam lenni, ugyanúgy anyuka is. Kitömött hassal mászkáltam otthon, és mindig úgy képzeltem, hogy nagyon sok gyerekem lesz majd. Azután mire a férjemmel találkoztam idősebb lettem, ezért három-négy gyerekem már biztos, hogy nem lesz.

Nem vagyok az a „mamma” típus, akit hittem, és ezt be kellett látnom.

Ugyanakkor az anyaságot a világ legjobb dolgának tartom, és jó hatással van rám. Nem féltem a felelősségtől, minden természetesen, automatikusan jött. A házasság és a baba nyugodtabbá tett. A gyerek mellett megtanultam, hogy a jelenben kell élni: most kell döntéseket hozni, beszélni, reagálni, együtt lenni.

Szerző: GKT