Fekete Ádám A Jeditanács összeül és a Haloktatás, márványprotézissel után a harmadik Staféta nyertes rendezésére készül. A Moby Dick, vagy a fehér bálna premierjét október 7-8-án tartják a Trafóban. Fekete Ádámmal beszélgettünk az előadás kapcsán. 

Mikor és hogyan került a kezedbe Herman Melville Moby Dick könyve?

A kétezres évek közepén találtam rá a Mastodon nevű sludge metal zenekar Leviathan című lemezére. Ez egy olyan konceptlemez, ami Moby Dick tematikájú dalokból áll, Melville regényének világa inspirálta. Tizennégy évesen annyira rezonáltam ezzel a vehemens zenével, hogy muszáj volt hozzáolvasnom a regényt. Emlékszem, a nagymamámnál olvastam először a könyvet, Gergelyiugornyán, ültem éjszakánként a stelázsi mellett, amikor már mindenki aludt.

Össze is mosódik a nagymamám háza a regénybeli bálnavadászhajóval, a nagyregényolvasás hömpölygő, émelyítő, az időérzéket kimosó, elvarázsoló mivolta a Moby Dick megmételyező, sötéten rögeszmés, elvetemült hangulatával. Ez egy ősélmény nekem az olvasással kapcsolatban. Egymásba íródott a két élmény: a megszállott csávó, akiről olvasok, meg az a megszállottság, amivel én olvasok, közte pedig a szöveg tébolya. Nem voltam kifejezetten olvasós gyerek, talán ez volt az első könyv, amit magamtól vettem le a polcról. Kellett hozzá egy metálzenekar. 

Hogyan született meg az előadás ötlete benned?

16 éve olvastam a Moby Dick-et, azóta többször eszembe jutott, hogy újra kellene olvasni. Az előadással tulajdonképpen köteleztem magam az újraolvasásra. Az előadással van egy ős-pillanatom: Ahab kapitányban, aki a fehér bálnára vadászik, apai nagyapámat láttam. A zártságában, a rögeszmésségében, szenvedélyében, férfiasságában. Irodalomkedvelő ember volt, sok verset írt.

Állítólag van egy hanganyag – soha nem hallottam –, amiben az összes Ady-verset elszavalja kívülről. Naplót írt. Apámban és magamban is ott látom Ahab kapitányt, a saját életünk egy lehetőségeként, szélsőértékeként. Elég ijesztő! Nem szívesen küzdenék azokkal a démonokkal hatvan évesen, mint amivel a kapitány küzd. Melville rétegzetten, zártan és titokzatosan foglalkozik azzal a rögeszmével, hogy gyilkos dühvel keressük azt, aki vagy ami tönkretett bennünket, és el akarjuk pusztítani, még ha magunkban találjuk is meg. Azért is vettem elő a könyvet, mert azt gondoltam, van egy olyan fontos jellemvonás, transzgenerációsan vándorló zárvány, titok, amivel fontos foglalkoznom, mielőtt fölém kerekedik.

Olyan férfiakat válogattam magam mellé, akikről azt gondoltam, hogy valamilyen módon szintén közük lehet ehhez a zárványhoz. 

Miért ők alkotják a „legénységet” (Fehér Balázs Benő, Laboda Kornél, Egger Géza, Czukor Balázs, Zsótér Sándor, Sipos Balázs, Kiss Rajmund)?

Fehér Balázs Benővel, Laboda Kornéllal, Egger Gézával már dolgoztam, kortársaim, barátaim, sok mindent megjártunk közösen. Mindannyian színészek, de rendeznek, írnak, olvasnak. Univerzális emberek. Érdekelt, hogyan létezünk együtt a barátaimmal a színházban.

Zsótér Sándor tanított az egyetemen, a szöveg iránti megállíthatatlan szenvedéllyel régóta portyázik a színházcsinálás vizein. A szöveg megfejthetetlenségével, feneketlenségével, feltörhetetlenségével foglalkozik, és hogy ezzel az emberi test hogyan bánik a színpadon. Emiatt van itt, emiatt kötődöm hozzá. Czukor Balázst, amikor felvetettem neki, hogy színészként számítok rá, rögtönérdekelte a téma, de nem volt biztos benne, hogy újra játszana, annyi év után. Kicsit várni kellett rá, amit szívesen tettem, olyan erős sugallatom volt vele kapcsolatban. Nagyon örülök, hogy igent mondott, iszonyatosan jó vele próbálni, rengeteget jár az agya. Sipos Balázzsal sokat dolgoztunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A diploma után szépirodalommal, filozófiával, kritikával, társadalomelmélettel kezdett el foglalkozni. Kemény Lilivel lefordították a Végtelen tréfát, ami már önmagában egy őrületes munka. Mindig irigykedtem rá emiatt, mennyire tájékozott, mennyi mindent befogad az agya, milyen széles körben olvas. A Moby Dick nagy merítés, bonyolult klasszikus, rejtélyes szöveg, és mi épp ilyen rejtélyes szövegekről szoktunk emailezni Balázzsal. Ő is a színpadon lesz. Kiss Rajmunddal együtt laktam, sok másnapos délutánt töltöttünk azzal, hogy általában magyar nyelven olvashatatlan regényekről beszélgettünk. Abban, ahogy gitározik, van valami Melville, nem tudom pontosan megfogalmazni. Ebben az előadásban olvasó emberek olvasmányélményeikről eszmét cserélnek. Fontos volt, hogy a legénység minden tagja látható legyen, úgy van ott, ami: színész, rendező, olvasó, zenész, a színpad mindenfajta szenvedély tere, nem szerettem volna priorizálni ilyen szempontból. És én is fent vagyok a színpadon, természetesen. 

Mi a te Moby Dicked?

Ha tudnám, nem csinálnám ezt az előadást. De talán a mélabúra való hajlam, az önelmagányosítás tendenciája. Mintha befelé távolodnék az emberektől. Félek a kiéletlen potenciáltól, hogy ott van az emberben valaki, valami, egy élet, amit nem tud megélni. Se apámból, se nagyapámból nem lett például irodalmi ember, csak részletekben élték meg ezt a tehetségüket, nem tudott tündökölni. Talán most én tündököltetem, bennem öröklődik az ő irodalmi fűtöttségük. Szerintem több élet van az emberekben, egyfajta habitusú ember többféle életet él – a fejében, de ez át tud alakulni magányossággá és dühhé magunkkal szemben, magunkban.

Ez a monománia a kapitányra is jellemző. Szeretném felforgatni az összes pozitív és negatív aspektusát. Ráadásul Ahabnak leharapták a lábát, érdekes kapcsolódás van az ő lába és az enyém között: nekem nulla éves koromban „harapták le”, neki az ötvenes éveiben. Ő bosszúéhes, én ettől mindig is tartózkodtam, úgy éreztem, hálásnak kell lennem, ma már összetettebben látom. Talán a bosszút is megérthetem, és akkor nem feltétlenül kell beteljesíteni. Félek, hogy időskoromban valami megtámad, valami elfedett érzés, ami szintén én vagyok, és amivel nem számoltam el.

Október elején kerül kiírásra a hetedik Staféta pályázat. Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik gondolkodnak, hogy pályázzanak? 

A helyükben arra használnám ezt a lehetőséget, hogy valami olyat csináljak, ami valamiért nagyon tetszik, de nem vagyok benne biztos, hogy működik. A Staféta arra való, hogy kipróbáld, kísérletezz a vízióddal. Ha neked valami nagyon fontos, csináld meg, ne keresd, hogy mitől lesz másnak érdekes, hogy milyen trendbe illeszthető. Mindig elég szabadnak éreztem magamat, nem kellett elszámolnom senkinek, hogy mit miért csinálok. A pályázat megírásánál nagyon fontos, hogy lelkesedni kell az ötletért.

Hol helyezed el a pályádon a Stafétás előadásaidat: A Jeditanács összeül, Haloktatás, márványprotézissel, Moby Dick, vagy a fehér bálna?

A Stafétás A Jeditanács összeül volt életem második rendezése. A Stafétának köszönhetően tudtam megcsinálni a nagy, nárcisztikus szövegvíziómat, ha úgy tetszik, szerzői hangot találhattam. A saját szerzőségemmel, vagyis író-rendező-színész-dramaturgsággal felállított viszonyomban sarokpontok a Stafétás előadásaim. Ezeket a produkciókat megcsinálni csak itt volt lehetőségem. Engem tulajdonképpen a Staféta indított el, adott bátorságot ahhoz, hogy ne legyek annyira szerény. A Staféta játékteret, hátszelet és lehetőséget ad, hogy megválaszd a csatlósaidat, a színészeket, akik segítenek neked jobban megérteni, amit kitaláltál. Mindhárom alkalommal bátorítást kaptam, hogy azt csináljam, amit gondolok, arra kíváncsiak. Szerintem ezért alakult a Staféta, hogy ne legyél semmihez igazítva, csak a magad gondolatához igazodj – az sem kis feladat.

Szerző: Bordás Katinka