Karrierről és családról, fegyelemről és maximalizmusról is beszélt Felméry Lili táncművész a Mandiner interjújában. Lapszemle.

A teljes interjú itt olvasható.

Felméry Lili elsőként arról mesélt, hogy már ő négyéves korában találkozott a tánccal. A kérdésre, az, hogy ilyen fiatalon csöppent bele ebbe a világba, nem vette-e el a gyerekkorát, elárulta:
„Gyakori kérdés ez a balett-táncosoknak, hiszen egy szakmán kívüli ember azt gondolhatja, biztosan hatalmas áldozatokkal jár ez a pálya. Ez részben így is van, de én soha nem éreztem azt, hogy ne lett volna gyerekkorom. Annak ellenére, hogy míg más gyerekek a játszótéren voltak, én pedig a balett-teremben, sosem szenvedtem hiányát semminek. Mivel szerettem csinálni, számomra így volt tökéletes, így tudtam kiteljesedni. Nyilván nem mindenki egyforma – elhivatottság, alázat és szorgalom szükséges ehhez a pályához, nem beszélve arról, hogy rengeteg buktatója van. De úgy gondolom, a szorgalomnak és a munkának mindig megvan az eredménye. Én egészen kis koromtól fogva maximalista vagyok, tudatosan csináltam és akartam. Ha pedig az ember igazán akarja, rengeteg mindent tanít ez a pálya.”

Arról szólva, mkor volt az a pillanat, amikor először hitte el, hogy kivételesen jó balerina, azt felelte:
„Azt hiszem, sosem gondoltam magamra így. Talán nem is szabad azt hinnünk, hogy elég jók vagyunk, mert onnantól kezdve már csak lefelé van.
Az emberben mindig az kell dolgozzon, hogy egyre jobb és jobb akar lenni. Hála Istennek, már kis koromtól fogva volt lehetőségem eljutni versenyekre. Ezek fontos megmérettetések, hiszen az ember látja, hol tartanak a kortársai, nem beszélve arról, hogy rengeteget lehet fejlődni a felkészülés alatt. Ezek a balettversenyek azért nehezek, mert például egy háromfelvonásos balettben lépésről lépésre építesz fel egy karaktert és bontakozol ki, a versenyen pedig van rá két perced – mutasd meg, mit tudsz! Abban a pár percben elképesztő módon kell összpontosítanod és koncentrálnod. Szerettem az egyetemen töltött kilenc évet, és bármikor újrakezdeném, de mindig vártam, hogy elkezdődjön a nagybetűs élet, és lehessen szerepeket megformálni.”

Felméry Lili arról is beszélt, hogy a maximalizmus már igen hamar kialakul a táncosokban: „Nem kell persze túlmisztifikálni – ez az a fajta szigor, ami jóra sarkall. A pályám során soha nem volt olyanban részem, hogy ne értettem volna azt a fajta fegyelmet, ami körbevesz.”

A londoni és a szentpétervári ösztöndíjáról szólva, kifejtette, nagy váltás volt, hogy tizennyolc évesen elköltözött a szüleitől és országot is váltottam: „Rettenetesen hiányzott a családom, a mai napig erős honvágyat érzek, ha távol vagyok. Magyarnak születtem, igazán itt érzem magam otthon, az Operaház számomra a világ közepe.”