10 éve hunyt el Hollósi Frigyes Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész. A Katona József Színház és a Nemzeti Színház színészét s Feri és az édes élet címszereplőjeként és a Lindától kezdve a Kisvároson keresztül a Tűzvonalbanig számos tévésorozatból is ismerhettük. Rá emlékezünk.

Hollósi Frigyes pályájáról:

1941. április 21-én született Hollósi Frigyes (Weininger Frigyes néven). Nem készült színésznek, a pálya csak akkor kezdte foglalkoztatni, amikor magától Ascher Oszkártól hallotta, hogy szépen szaval.

Érettségi után nyomban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de az intézményben alig három hónapot töltött. Az első vizsga után kirúgták, mondván hogy nem fejleszthető, a megrázó élményt soha nem tudta kiheverni. Aztán mégis jött segítség: telefonon hívták Szolnokra kóristának, azzal biztatták, hogy főiskolai diploma nélkül is színész lehet, csak kerülő úton, példaként Mensáros Lászlót és Darvas Ivánt említették. Így került Szolnokra, a Szigligeti Színházba segédszínésznek, a társulatban neki volt a legkisebb fizetése, és kezdetben ő kapta a legkisebb szerepeket.

Néhány hónap múlva végre jelentős szerepet kapott a Tartuffe-ben, de a bemutató előtt két héttel elvitték katonának. Leszerelése után kezdhetett mindent elölről, segédszínészként, hogy szerény fizetését kiegészítse, a szolnoki rádióban napi harminc forintért dolgozott bemondóként.

Göröngyösen indult a pályája, de visszaemlékezéseiben a Szolnokon eltöltött tizennyolc évet tartotta élete legszebb időszakának. 1980-ban korábbi igazgatója, Székely Gábor hívta a Nemzeti Színházhoz, innen 1982-ben a Katona József Színházhoz szerződött, közben a Törőcsik Mari által létrehozott, rövid ideig működő Művész Színháznak is tagja volt.

Számos emlékezetes alakítást nyújtott, szerepelt többek között a Három nővér, az Übü király, a Galócza és a Kulcskeresők című előadásban. 2002-től a Nemzeti Színház társulatához tartozott.

A legtöbbet foglalkoztatott magyar színészek egyike volt. Alkata elsősorban humoros karakterek megformálására predesztinálta, de epizódszerepekben is képes volt teljes embert megjeleníteni.

Filmekben is gyakran foglalkoztatták, sokat szinkronizált is. A Cha-cha-cha tánctanárának megformálásáért 1983-ban a filmkritikusok díját vehette át, 1986-ban, majd 2001-ben a Millenniumi 32. Magyar Filmszemlén is ő kapta meg a legjobb férfi alakítás díját a Feri és az édes élet című filmben nyújtott alakításáért.

Országosan ismertté és igazán népszerűvé a Kisváros című tévéfilmsorozat tette, évekig játszotta Járai őrnagyot, aki a sikeres nyomozati munka mellett arról volt híres, hogy gusztusosan megterített asztalnál, éhes kollégákkal körülvéve állandóan evett. (2009-ben tiszteletbeli rendőrré avatták.) Az elmúlt években a Tűzvonalban című tévésorozat négy évadában is Kálmán bácsit, a nyugdíjas, majd körzeti megbízottként ismét szolgálatba állt rendőrt alakította.

Hollósi Frigyes több mint fél évszázadot töltött a pályán. Noha tizenöt évig tartott az a kínlódás, amelyet a főiskoláról való eltávolítása miatt át kellett élnie, de úgy élte meg, hogy mindig csak előre jutott. Soha nem foglalkozott azzal, hogy milyen szerepeket kap, a szakmai féltékenységet nem ismerte.

Jászai Mari-díja és érdemes művészi címe mellé 1996-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét. 2012. december 5-én, hetvenegy éves korában érte a halál Budapesten.

„Szeretetre méltó ember volt, és szeretetre méltó színész. Tele vitalitással, habzsoló életörömmel. Valamiképpen mindig jelen volt az életünkben, a színházban, a képernyőn, a filmeken. Legendás és fajsúlyos szereplője lett a hazai színházi szcénának, pedig majdnem mindig epizódszerepeket játszott. Néha egészen aprókat. Mégis: alakjai karakterességével, megformáltságával fölébe nőtt szerepeinek, dús életismerete, hatalmas szakmai tapasztalata, személyiségének súlya, fáradhatatlan életszeretete átsütött figuráin. Jelenség volt; a mackósságával, a szelíd bohémségével, a lendületességével, a mohó játékosságával, a fölcsattanó harsányságával, a dörmögéseivel és zsörtölődéseivel megkonstruált magának egy szerepet, aki ő volt, és csakis ő: a Frici” – írta róla Kovács Dezső a Színház.net oldalán.

„Büszke volt a pályájára, arra, hogy a legjobb színházakban lehetett tag. Egészen hétköznapi emberként élte meg mindazt, ami történt vele, és az utolsó pillanatig büszke csodálkozással mesélte, ha számára fontos ember dolgozni hívta. A pályája minden pillanatáért hálás volt” – mesélte a művészről leánya, Hollósi Katalin.

Hollósi Frigyesről saját szavaival:

Indulás: Rossz voltam, na… Pénzünk nem volt, ezért aztán a szomszédok sparheltjeit, amit nyaralás idejére kitettek a gangra, mi egy óvatlan pillanatban szépen levittük a MÉH-be. Tizenkét fillért kaptunk kilójáért… Aztán a HÉV-állomásról csórtunk el vasöntvényeket, sok pontot szereztünk ezzel az úttörőcsapatnak. Igaz, jöttek a nyomozók, és intézetbe akartak csukni… Budai gyerek vagyok, de nem ám elegáns negyedből való, inkább angyalföldihez hasonlóból: szoba-konyha, vécé kinn. Anyámmal és öcsémmel. Apámat negyvenhatban vesztettem el, anyám is korán meghalt… Nagynéném nevelt fel.

Van benne valami: Az iskolában szavaltam sokat és volt egy előadás, ahol Ascher Oszkár is ott volt, – Ascher Tamás édesapja – és azt mondta az anyukámnak, hogy figyelni kell a gyerekre, mert van benne valami. Szegény anyám pedig az életében nem gondolta volna, hogy én színész leszek. El is mesélte az összes szomszédjának, hogy mit mondtak neki, és én ezt meghallottam. Aztán ez a gondolat elkezdett motoszkálni bennem, de soha se mertem kimondani. A főiskolai felvételi után, éppen egy keretszűkítő edzésen vettem részt a Testnevelési Főiskolán, ki is választottak a szűkítő keretbe, de otthon már ott várt a papír, hogy felvettek a Színművészetire. Felhívtam az edzőt, hogy nem tudok menni az edzőtáborba. Nem akarta elhinni, hogy felvettek.

Színész: Ne is gondolja senki, hogy egy színész csodalény. Emlékszem, amikor Törőcsik Marit és Bodrogi Gyulát megláttam annak idején a Városház utcában a 19-es busz megállójában, nem akartam hinni a szememnek. Hát ezek is két lábon járó emberek? Bizony, ez a helyzet…

Pálya: Úgy kezdtem a színészi pályámat, hogy kirúgtak a főiskoláról az első félévben. Azt hittem ugyanis akkor, hogy van valami – képesség, titok, nem tudom, mi -, ami nekem nincsen, de kellene lennie – és ezért dobtak ki. Aztán felhívott Ádám Ottó – akit akkor még nem ismertem – a főiskolán tanár, a Madách Színház főrendezője, valamint igazgatója volt. Azt mondta, meg lehet próbálni a pályát anélkül is, hogy az ember elvégezné a főiskolát, ha még nem ment el nagyon a kedvem az egésztől. Akkor talán nem ment el, de nem nagyon hittem a dologban. Ezt a mai napig nagyon nehezen dolgozom fel. Amikor kirúgtak a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, akkor én négy évig nem mentem azon az oldalon, a Rákóczi úton, annyira megviselt a dolog. 

Egy lap: Feltettem mindent egy lapra. Ádám Ottóis azt mondta nekem, hogy szerinte ez nem érdemtelen, és van helyem a pályán. Ez tartotta bennem a lelket.

Szolnok: Mensáros Lacival, Somogyvári Rudolffal, Mádi Szabóval nagyon jó barátságban voltunk, rengeteget tanultam tőlük. Először operettekben ácsorogtam a második lépcsőn, de mivel nem a hangom miatt vettek fel, inkább adtak egy-egy mondatot. A következő szezonban azonban már a Tartuffe-ban Valér szerepére készülhettem. Csakhogy a bemutató előtt egy héttel elvittek katonának. Két évig a színháztól négy kilométerre védtem a hazát…

Szín: Akadtak ugratások, nem is annyira én találtam ki őket, mint velem csinálták meg őket. Egy darabban meg kellett innom egy nagy pohár málnaszörpöt, mint rumot. Egyszer málnaszörp helyett paprikaolajat öntöttek a pohárba. Két percig nem bírtam beszélni. Az is előfordult egy alkalommal, hogy nem színjózanul léptem színpadra, ez tagadhatatlan. A bál a Savoybant játszottuk, én az első felvonásban végeztem, elkezdtem inni, gondoltam a végén a tapsra csak ki tudok menni. Csupán azt felejtettem el, hogy aznap két előadás van. A másodikon nagyon munkált bennem, hogy teljesíteni kell a dolgom, többen is vissza akartak tartani, de én mindenkin keresztül törtem, elénekeltem a bonviván helyett az áriát. Nagy siker volt. A karmester elejtette a röhögéstől a pálcát – fél évig 800 forinttal kevesebb fizetést kaptam. 

Svejk: A Jaroslev Hasek: Svejk című előadásban, Josef Svejk nevű tisztiszolga szerepét játszottam. Ez a darab igazán meghatározó volt számomra. Leginkább vígjátékokban szerepeltem, de igazából mindent ki lehetett próbálni. Bulgakovot, sok operettet, buffókat, voltam táncos-komikus is, de hát ugye nem tudok táncolni, és most már nem is fogok tudni. Egy évben általában 6-7 bemutatóm volt. Amikor lekerültem, már akkor sem volt rossz színház a Szolnoki Színház. Olyan nagy nevek voltak ott, mint Somogyvári Rudolf, Mensáros László és Mádi Szabó Gábor. Politikai okok miatt, az ’56-os görcs után Pestre nem, csak vidékre lehetett szerződniük, és akkor ők is jöttek ide Szolnokra. Velük ismerkedtem meg és dolgoztam együtt. Közben idekerült Székely Gábor, mint főiskolás rendező, ugyanekkor, az osztálytársa Zsámbéki Gábor pedig Kaposvárra. Ebben az időszakban minden színház iránt érdeklődő ember számára, ez a Kaposvár-Szolnok volt igazán progresszív, és meghatározó a színházi életben. Aztán Zsámbékit és Székelyt felszerződtették Pestre a Nemzeti Színházba, rá egy évre engem is felhívtak Székelyék, hogy jöjjek. Udvaros Dorottyával együtt kerültem fel Pestre, ahol nem túl sokáig voltunk a Nemzetiben, mert utána megalakult a Katona, oda pedig áthívták azokat az embereket, akikkel dolgozni akartak. Így kerültem a Katonába.

Hívás: Az egésznek összeesküvés jellege volt. Hívták az embert telefonon, hogy volna-e kedved jönni a Katonába velünk dolgozni, mert rád gondoltuk. Természetesen ezt a hívást már mindenki várta. Aztán volt egy nagy buli, ahol ott volt fél Budapest színészgárdája és bizakodva néztünk a jövő felé. Nagyon bíztunk a két Gáborban. Bármit mondtak volna, azt biztos, hogy megcsináltuk volna mindannyian.

Major: Nagyon szerettem Major Tamást, jóban voltunk. Emlékszem, gyakorlatilag nem látott, műtötték a szemét is. Egyszer jött hozzá a doktor, megkérdezte tőle, hogy hogy van művész úr, mire Major azt felelte „Doktor úr, én vakon bízom magában!”. De volt olyan is, amikor a társulati fotózásnál mondta a fotós, hogy „Mindenki nézzen ide!”, Ő pedig megkérdezte, hogy „Hol tetszik lenni?”. Szegény mindig össze-vissza törte magát. Amikor csak tudtuk, próbáltuk vezetni Őt a színházon belül, hogy ne történjen semmi baja, de ezt nem nagyon szerette. Az oszlopokra már szivacsok voltak ragasztva a fejmagasságában, hogy ne koppanjon nagyokat.

Művész Színház: Amikor megalakult a Művész Színház, azt mondták, hogy nagyobb szerepekre hívnak majd. De nekem abszolút nem volt bajom az addigi szerepeimmel, inkább Törőcsik Mari és Schwajda György(gyerekkori barátom) miatt mentem oda. Hát… nem volt jó, és azt sosem felejtem el, hogy egy év után felhívott Zsámbéki, hogy „Na, jó, most már gyere haza!”. Ekkor mentem vissza a Katonába, és minden ugyanúgy folytatódott, mintha el se mentem volna. (…) Én örök életemre Katonás maradok, ez egyszerűen beleivódik az ember vérébe.

Focicsapat: Nagyon jól ismertük egymást, barátok voltunk. Nem kellett bizonyítanunk egymásnak, hiszen ugyanazt gondolta a színházról mindegyikünk. A mi gondolkodásunk merőben más volt, mint más színházaknál. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, nagyon rosszat fogok mondani, de mint egy focicsapat. Mi sokkal jobban „fociztunk”, mint mások.Borzasztó lelkesek voltunk és nagyon szerettük egymást. Amit csináltunk az őrületes siker volt. Akkor még olyan volt a színházi világ, hogyha a rendezők valamelyik előadásnak a minőségét nem tartották megfelelőnek, mint például a Katonában a Három testőrt, ami nem sikerült nagyon jól, de tömegek jöttek rá, azt is levették a műsorról nem túl sok idő után. Fantasztikus dolog volt ez az egész, nagyon örültem, nagyon örültünk, hogy ott vagyunk.

Jegyhamisítók: Arra tisztán emlékszem, hogy volt olyan időszak, amikor a jegypénztár előtt olyan hosszú volt a sor, hogy a Petőfi Sándor utca végéig álltak az emberek, hogy megnézhessék az előadásokat. Később kiderült, hogy a jegyeket is hamisítják, csak hogy bejuthassanak. A jegyszedőnek mindig le kellett ellenőriznie, hogy kinek volt valóban érvényes jegye az aznap esti előadásra. Minden szerepemmel meg voltam elégedve. Az volt a legjobb a Katonában, hogyha kitettek egy szereposztást, akkor nem az volt a reakció, hogy „a fene egye meg, miért ez a hülye játssza és miért nem én?”. Soha senki sem gondolta, hogy valaki egy szerepet érdemtelenül kapott volna meg. De én amúgy sem vagyok egy elégedetlenkedő típus, nekem ezzel nem volt különösebb problémám. Mindennek megvan az előnye, ha kicsi szerepet kap az ember, kevesebbet kell próbálni… 

Szerepálmok: Soha nem tudtam volna megmondani, hogy mit szeretnék játszani. Félnék is attól, hogy megmondanám és nem tudnám eljátszani, az sokkal fájóbb lenne, mintha valaki alkalmasnak talál engem valamire és én igyekszem megfelelni neki. Szóval nincsenek különösebb szerepálmaim.

Szinkron: Cápali figuráját szinkronizáltam annak idején, és közönségtalálkozóra hívtak az egyik óvodába. Bevallom, féltem elmenni, nem tudtam, hogyan ússzak be az aprótalpúak közé-, pedig imádom a gyerekeket. Történt aztán, hogy az egyik kolleganőm kislánya bejött a színházba. Bemutatott engem, mint Cápalit, s a kislány mosolyogva mondta: „én szeretlek”. Nagyon jólesett, de felvilágosítottam, hogy a nindzsa teknőcök között én vagyok az egyik leggonoszabb. Erre a legnagyobb meglepetésemre így reagált: „Nem baj, én azt is szeretem”. Hát ilyenekért érdemes csinálni.

Kultúra: Viszont kicsit bánt, hogy a hétköznapok kevésbé érdeklik őket, de erről az a légkör tehet, ami körül veszi őket. Ez az atmoszféra elvette tőlük azt a lelkesedést, ami annak idején a mi fiatalságukban megvolt, hogy „majd mi teszünk valamit egy nagy változásért!”. Úgy érzem, hogy most a fiatalok egy kicsit eltompultak és közömbösek lettek a világgal szemben. Nagyon fontos lenne, hogy akarjanak változtatni és ehhez az is szükséges, hogy a kultúrát is komolyan vegyék, mert sajnos egyáltalán nem tartják fontosnak.

Moccanás: Ha valamin nem akarunk együtt változtatni, semmi nem fog megmoccanni körülöttünk.

Forrás: Színház Online, MTI, katona.postr.hu / Brozsek Niki, Pozsgai Dóra, Magyar Narancs, Katona József Színház