Kosztolányi Dezső Színház Dogville című előadása is látható volt a szegedi Thealter Fesztiválon. Az alábbiakban Ferencz Hedvig írását olvashatják a produkcióról. A beszámoló a thealter jr. blog keretein belül született.

Ferencz Hedvig: Mire tízig számolok

„Képzeljenek el egy várost. Ez a történet nem az önök városáról szól.” Idegen épületeket látunk, mégis a saját közösségünket látjuk ott létezni. Játszik velünk a Kosztolányi Dezső Színház Dogville-jének narrátora már az előadás elején. Figyelmeztetése megerősítés és provokáció: ezek nem mi vagyunk. Mert mi jó emberek vagyunk.

Elidegeníthetetlen jogunk kiközösíteni azt, aki köhög az előadáson vagy nem hordja helyesen a maszkot, mi pedig hirtelen pontosan olyan gyűlésen veszünk részt, mint Dogville lakossága. Miben különbözünk tőlük?

Brutális, kényelmetlen és megkérdőjelezhetetlenül őszinte előadás. Emberismereti lecke, pszichológiai tanulmány, tételdráma: az áldozathozatal, bűn és bűnhődés története. Az elidegenítő színház mintapéldája, ahol az ábrázolás hangsúlyosabb az átélésnél. Urbán András rendező nem éri be a film színpadi adaptációjával: a történetet, a várost adaptálja, térben és időben. Azt kérdezi, hogy mit jelent ma Dogville. A világ bármelyik települése lehetne, de a magyar nótázás azt sugallja, hogy közelebb van, mint gondoltuk.

A darab főszereplői a település lakói: mennyire befogadóak, hogyan nyitnak vagy nem, milyennek mutatják magukat és milyenek valójában? Kezdetben előzékeny és kedves emberek, megnyitják Grace előtt közösségük kapuit. Ám később mindenkiben felébred a szunnyadó vadállat. Grace számára egyre nagyobb ára lesz a menedéknek, ő mégis alázatos marad. A közösség törvényei szerint feladja saját elveit. Ahogyan a színész is kész földet enni vagy akár meghalni a színpadon, s mindezt szeretettel teszi.

Csupasz térben folyik a játék, néhány tárgy veszi körül a színészeket. Egyedül Grace ágya jelenik meg a színpad közepén mint a morálnélküliség helyszíne. A sokasodó kellékek – több láda alma, flitterek, nájlonok, hablemezdarabok, föld – ellepik a színpadot, mint a szemét. Ahogy a város lakóit is ellepi a kétely, a rosszindulat, a megoldatlan problémák, az erkölcstelen tettek.

A kényelmetlen tettek bátor, feszített, tudatos színészi játékkal elevenednek meg. A szereplők hirtelen kilépnek a jelenetből, hogy narrálni kezdjenek. Mintha nem az előadásban, hanem a helyzetekben lennének szereplők, s ezért is működhet annyira jól, hogy ők öten a kisváros lakossága.

A narrátor a meditációs gyakorlatokból ismert technikával vezet be minket Dogville-be: lassan tízig számol, mi pedig ott találjuk magunkat. De ahogy a meditációs gyakorlatok is olyan ismerős, belső térbe vezetnek, melyek saját életünk reprezentációi, úgy Dogville sem lesz idegen számunkra. Számolni sem kell hozzá. Elég, ha kinyitjuk a szemünket.

(Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka: Dogville)

Fotó: thealterphoto2021