Múltbeli utazásra hív minket a Vígszínház Házi Színpada, amely folyamatosan párhuzamban áll a jelennel. Fesztbaum Béla különleges hangulatú estet komponált Molnár Ferenc szenvedélyes hangvételű, sokszínű publicisztikája mentén. Ennek kapcsán kérdezte a Papageno.

A teljes interjú ITT érhető el.

A kérdésre, milyen inspirációk, keletkezési körülmények merülnek fel a Szülőfalum, Pest kapcsán, azt felelte: „Elsőéves voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amikor magával ragadott az akkori legendás harmadéves osztály vizsgaelőadása, remek színészek – többek között Schell Judit, Hajdú Steve vagy Fekete Tibor – szereplésével. Egy századelős miliőt idéző est volt ez, számos kitűnő sanzon, kuplé kíséretében. Benedek Miklós rendező – a korszak rajongója és tudora rendezte – felhasznált néhány anyagot Molnár Ferenc újságírói munkásságából, amely rendkívül felkeltette az érdeklődésemet. Elkezdtem kutatni, elmélyülni ebben a világban. (…) A Szülőfalum, Pest nem színdarab, sokkal inkább költői jellegű est, ahol a szövegek és a tematikák egymásba fonódnak, egymásnak adják át ízeiket, színeiket. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mennyire nem válik el egymástól a molnári próza és dráma, valamint a publicisztika. Elképesztő egymásra hatások, inspirációk lelhetők fel ezekben a szövegekben.”

Arról szólva, hogy a zene, méghozzá a saját szerzeményei hangsúlyosan jelennek meg az előadásban, elmondta: „A zene egy folyamatosan élő, a szövegek között és mellett jelenlévő elem az előadás egészén. A zenei kísérettel reflektálni szerettem volna Molnár zeneszerzői munkásságára, ugyanis ez sem elhanyagolható. Egy háromtagú zenekar kíséri végig az előadást. Tudatosan nem kuplék vagy sanzonok szerepelnek, célom sokkal inkább egy majdhogynem filmes eszközökkel a befogadást segítő zenei analógia létrehozása volt. Zenei téren változatosságra törekedtem, mert a szövegek is nagyon sokszínűek. Molnár sokféle módon fogalmaz, írt vezércikket, tárcát, krokit, glosszát, riportot, interjút, párbeszédes formákat. Széles a skála, hol operaparódia hallható, hol bábszínházi kísérőzene, hol valamiféle melodrámai kíséret.”

A felvetésre, miszerint érzékelhető manapság társadalmilag egy erős érdeklődés az elmúlt száz év kulturális örökségei iránt, úgy fogalmazott: „Talán egységesebbnek, esztétikusabbnak tűnik az a világ, nem annyira töredezett, mint a miénk, amelyben jóformán már mindent lehet, mindent szabad. A fésületlenség és eklektika virágkorát éljük. A színházunk épülete és a hozzá köthető érzetek, ahogy az elmúlt 125 évben, úgy ma is plusz tartalmakat adnak a színházba járáshoz. A Vígszínház egy csillogó palota, ahol az egyszerű polgár egy picit megélhet egyfajta emelkedettséget, elvonatkoztatott, kiszakított „énidőt”. Nagyon sokféle társadalmi rétegből, életből, sorsból érkezik ide a közönség estéről estére. Ez a heterogén együttes aztán valamiféle egységben, egységességbe forrva élvezi az illúziót, amit ez a színház és az előadások nyújtanak.”