Siker, pénz, csillogás – gazdag szegények, szegény gazdagok. Szerelmi cívódások, konfliktusos kapcsolatok, sértődések, félrekapcsolások, uralni próbált és elszabaduló vágyak, bizalom és megingás. Csupa olyan dolog, ami a hétköznapinak mondott és a jól pozícionált ember életét egyaránt meghatározza. A Nagyváradi Szigligeti Színház Pierre-Augustin de Beaumarchais Figaro házassága, avagy egy őrült nap című vígjátékát hozta el a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiváljára.
Nyerő csapaton ne változtass – tartja a mondás, s a nagyváradiak, úgy látszik, ezt igyekeznek is betartani. Botos Bálint rendezővel az elmúlt években már két sikeres produkciót (Lila ákác; Az öngyilkos) tudhatnak maguk mögött, a Figarót most szintén ő jegyzi. A színpadkép korhű is, meg nem is, hiszen a díszlet (díszlettervező: Golicza Előd) legfontosabb elemét egy ezüstszínű girlandokból álló csillogó háttérfüggöny jelenti, variábilis állványra aggatva, ezáltal revüszerű környezetet teremt. A szintén fényesen csillogó színes jelmezek (jelmeztervező: Jeli Luca Sára) ugyanakkor korhű sziluetteket vázolnak, a grófnő esetében ez még rizsporos parókával is kiegészül. Ebben a miliőben zajlik a játék, amely kissé mintha a tegnap látott Szentivánéji álom folytatása lenne: pörögnek, kavarognak az indulatok, a helyzetek, a szereplők, s nagyjából a téma is ugyanaz, ki kire vágyik, ki kiben bízhat, mire képes a hűség, vagy akár a hűtlenség érdekében.
Botos Bálint érdeme, hogy a 18. századi „habos-babos”, tipikusan francia könnyedségű vígjáték világába nagyon ügyesen csempészi bele a társadalomkritikát. Finoman fókuszálva halljuk kicsengeni Figaro és mások mondataiból a mindenkori kisember panaszát a gazdagokról és hatalmasokról, s a szegénységgel járó tisztesség örök dilemmáit. Érdekes, hogy szinte csak a főszereplő és párja tűnik a néző számára valósnak, a többiek mintha papírmasé figurák lennének, szinte bábuszerűek, elrajzoltak, néhol (ebben picit hasonlatos a tavalyi Az öngyilkos előadására) egyenesen olyan érzetünk támad, hogy élőszereplős bábszínházat látunk. Ezt kicsit erősíti a díszlet keretes szerkezeti eleme is. A játékmód több helyütt erősen stilizál, no meg a fehérre maszkolt arcok is ezt a bábszerűséget fokozzák. Nem mindenütt egyenletes az előadás ritmusa, de ahol ezek a társadalomkritikus pillanatok megteremtődnek, nagyon be tudják szippantani a nézőt.
A nagyváradi társulat tagjai ügyesen hozzák a rendező által teremtett kortárs stilisztikát. Kiemelkedő a címszereplő Sebestyén Hunor, mellette a grófnőt alakító Tasnádi-Sáhy Noémi és a Suzanne-t játszó Kocsis Anna is remekel. Az előadás érdekes, a popzenétől a klasszikusig ívelő zenei egyveleget alkot, amelyben nagyszerűen helytállnak a színészek, a Bartolóként látható Kardos M. Róbert egyenesen operaénekesi kvalitásokat villant a második felvonásban.
A nagyváradi Figaro-revüben látható, erőteljes mozgásszínházi elemeket is (különösen a második részben) felvonultató játék keserédes: mindennapi tévedéseink vígjátéka, amelyben nem kapunk igazán feloldást. Mert bár kiderülnek a turpisságok, és ez némi igazságot is szolgáltat a főhősöknek, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a félrekacsintók nem ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, legfeljebb a célszemélyek változnak majd. A show megy tovább, a csillogós revü, a gazdagok és hatalmasok játékai változatlanok, s az alárendeltek csupán játékszerek a kezükben. Bár néhány szerencsésnek és/vagy agyafúrtnak, mint Figaro is, sikerülhet pillanatokra kibújni a hálóból, s akár egy másik, tisztességesebb életet teremteni, ez azért nem minden esetben lehetséges…
Szerző: Ungvári Judit
Képek: Tugya Vilmos