Shakespeare A velencei kalmár c. vígjátéka talán az egyik legösszetettebb, legtöbbet vitatott darabja és legalább ilyen vitatott, hogy mi Shylock szerepe a műben. Lackó Gábor Írd újra, Shakespeare c. darabjában ajánlatot tesz a szerzőnek, hogyan lehetne úgy átfogalmazni a darabot, hogy megszabaduljon az antiszemitizmus vádjától. A Spinoza Zsidó Fesztivál ősbemutatója kapcsán beszélgetett Marton Éva a főszereplővel, Cserna Antallal.

Magács László ötlete alapján jött létre a TRIP Webszínház Shakespeare/37 projekt, ennek keretében írta meg Lackó Gábor A velencei kalmár monológ átiratát. Ezt az alapanyagot – kicsit feldúsítva – használjuk most a Spinoza Színház Írd újra, Shakespeare! előadásában, Surányi András rendezésében. Formailag monológ maradt, ami az eredeti mű etikai kérdéseit feszegeti. Nagyon átélhető szöveg. Az utóbbi években többször kerültem olyan helyzetbe, amikor azt éreztem, rettenetesen egyedül maradok az igazságommal, és ennek a darabnak is ez a motívum a nyitja. Shylockot a tisztességében kérdőjelezik meg pusztán azért, mert a kölcsönadott pénzére kamatot szed. Antonio és Shylock vitája ebből fakad.

Illetve a szerződésből, miszerint ha Antonio nem tudja visszafizetni a kölcsönt időben, Shylock kivághat a testéből egy darab húst.

Shakespeare vígjátékában is az áll, hogy Shylock, annak ellenére, hogy egy mélységesen megalázott ember, a kölcsönre nem számít kamatot, de feltételként szabja, ha Antonio nem tartja a szavát, egy font húst – ami nagyjából egy emberi szív nagyságú – vághat ki belőle. Shakespeare úgy írta meg a drámát, hogy érzékeltette a kiszolgáltatott ember tragédiáját, aki végső kétségbeesésében nem tud más eszközhöz nyúlni. Ettől olyan szívfacsaró a történet, hogy a várossal szemben ott áll egy magányos, kifosztott alak. Évszázadokig úgy játszották ezt a darabot, hogy kigúnyolták benne a zsidót, a zsidóságot. Először Edmund Kean alakította úgy ezt a szerepet, hogy megjelenítette benne Shylock keserűségét, igazságérzetét is. Ha nem elemzik jól a A velencei kalmárt, akkor mondhatni önálló szálként válik le róla a zsidó története, s a megmaradt eseménysorban zavaró, furcsa epizódként létezik.

A 20. század, a Holokauszt érzékenyebbé tett mindenkit Shylock figurája iránt. Az Írd újra, Shakespeare! ezt állítja fókuszba? 

Azért is szeretem az anyagot, mert Lackó Gábor darabja szellemidézés, vezeklés is. Megpróbál a saját családja és a zsidóság veszteségéből valamit helyrehozni, tenni azért, hogy a hatalmas hiányra és fájdalomra, amit sok millióan elszenvedtek felhívja a figyelmet. A velencei kalmár néhány mondata – hiába történtek meg a korábbi évszázadok üldöztetései – még mindig felhasználható a gyűlölet erősítésére. Lackó színműve ezért is fontos, mert általa más szemszögből lehet Shakespeare drámájáról gondolkodni. 

Műfaját tekintve az előadás monológ. Valóban az, vagy párbeszéd a megidézett Shakespeare szellemével?

Tulajdonképpen párbeszéd, mert megfogalmazom azokat a kérdéseket is, amelyeket a szellem tesz fel nekem. Többször elhangzik az előadásban, hogy „tudom, nem ezt akartad ezekkel a mondatokkal”, de azoknak mégis következménye lett. A felelősségről beszélgetünk, arról, hogy a dráma születése óta milyen terheket pakolt a történelem ezekre a mondatokra.

Szereped szerint egyfajta narrátor is vagy, az az apa által Neumannról Nemesre magyarosított férfi, aki beszélget Shakespeare szellemével. A darab egyik szála A velenceikalmárhoz kötődik, de felsejlik benne egy nagyon személyes szál is. Ez Lackó Gábor saját családi története?

Gábor egy csodálatos könyvet írt a szüleiről. A  Lichtig második élete egy megrázó, nagyon mélyre menő, sok humorral megírt kötet. Ahogy a monológban is fogalmaz: „egy nagy népirtás utáni reményfutam eredménye vagyok”. A családjának egy része elpusztult, a túlélők lelke meghalt, ahogy ő mondja, csak a testük élt tovább, az elszenvedett  traumák súlyos örökséget jelentenek a következő generációk számára. Hol volt akkor az Isten, amikor istentelen dolgok történtek? – teszem fel a kérdést az előadásban.

Pályád során még nem játszottál monodrámát. Nehezebb? Más, mint csapatban dolgozni?

Most sem vagyok egyedül, a nézők a partnereim. Velük történik a szellemidézés, s ez a legfontosabb, hogy ők ne nézők, hanem érzők legyenek. E tekintetben teljesen mindegy, hányan vagyunk a színpadon. Mindig érzékelnem kell, hogy milyen az aznapi lelki összetétel, milyen az aznapi koncentráció, ahhoz képest nagyon piciket húzogatva a potméteren, hogyan fogalmazok meg mondatokat. Figyelem és összeköttetés a befogadó partnerekkel – ez a lényeg –, csak most még érzékenyebb a helyzet, hiszen nagyon sok kérdést vetek fel. Látszólag magamnak, de valójában mindannyiunknak, pont azért, mert a darab etikai kérdéseket boncolgat.

A próbák is erről szóltak, hogyan lehet szétszálazni, megtalálni az előadás különböző rétegeit, mélységeit?

Valóban ezen dolgoztunk, hogy ne csak elmeséljem, de minden mondatban merüljön fel egy kérdés, hogy legyen egyfajta összekapcsolódás Shakespeare-rel vagy a nézőkkel. Úgy kell csinálnom, hogy a befogadó azt érezze, mintha neki jutottak volna eszébe a felvetések, mintha ő gondolkodott volna el ezeken. 

Régóta szabadúszó vagy. Ez nagyobb lehetőséget ad arra, hogy ilyen előadások megtaláljanak?

Régóta vagyok a Centrál Színházban, nagyszerű emberekkel alkothattam, de előfordult, hogy havi huszonnyolc este játszottam. Most kevesebb feladatom lesz ott, így igent mondhatok már felkérésekre is. Hatvan leszek, nyitott vagyok minden új kihívásra, ami vár rám, mint például most a Spinoza Színház projektjére.

Idén júniusban te kaptad meg az Iglódi István-emlékgyűrűt a Magyar Színházban…

Fábry Zsuzsa, Iglódi István özvegye alapította a díjat, amelyet minden évben egy Iglódi-tanítvány vehet át. Váratlanul ért, amikor a My Fair Lady után átadták, egyáltalán nem tudtam róla. Nagyon megható volt, meg visszajelzést is jelent ez azzal kapcsolatban, hogy most jó úton járok. Ez a díj arról is szól, hogy a tanítást, amit Pistától kaptam, valóban viszem tovább.

Van egy közös kézjegye az Iglódi tanítványoknak? 

Horvai István-Kapás Dezső osztályában végeztünk, ők, meg Montágh Imre, Szabó István, Bálint András voltak a meghatározó szakmai tanáraink. Sokáig azt érzékeltem, hogy olyan útravalót kaptunk, ami lehetővé teszi, hogy ha mi, Iglódi-tanítványok együtt dolgozunk, hamarabb megértsük egymást. A tanultak alapvetően meghatározzák, hogy áll hozzá valaki egy karakterhez. Akik eddig átvettük a gyűrűt, akárcsak Iglódi maga is, színpadi „bohóc-alkatok” vagyunk, akik remélhetőleg a dolgok színét és fonákját is meg tudjuk mutatni, sokszor akár egyszerre. Bátran állíthatom, engem nagyon szeretett Pista, azt hiszem, azonnali szimpátia volt köztünk. Mindig úgy éreztem, bízik bennem. Később, a közös munkáink során is úgy instruált, hogy nagy szabadságot adott. Nála nem csak egy megoldás létezett, a próbák során tisztult le, melyik úton járva válhat az ember leginkább önazonossá egy-egy szerepben. Többek között a hitelességre és a játékosság megőrzésére való törekvést vitték magukkal a tanítványai, köztük Őze Áron – aki engem is rendezett -, ő is hasonló módon gondolkodik a munkáról.

Egy nagyon kis létszámú osztály volt a tiétek. Talán ez az egymásrautaltság is hozzáadott a munkamódszeretekhez.

Kilencen kezdtünk, heten maradtunk, ezért nagyon sokat kellett egymással dolgoznunk. Éppen emiatt megtanultunk együtt gondolkodni, együtt lélegezni. Lehetőségünk sem volt arra, hogy azt méregessük, ki tehetségesebb, a munka volt az első, meg kellett ismernünk önmagunkat, mert tudtuk, hogy csak ezáltal juthatunk előre. Valahol ez a felismerés is benne van a mostani anyagban és az örök kételkedés, a kérdés, hogy amikor megfogalmazok valamit Shakespeare-n keresztül, tényleg jól, etikusan gondolkodom-e. Jobb lesz-e a felvetéseim által a világ, azokkal találkozva másképpen tekintenek-e majd a környezetükre az emberek? Ettől is érzem annyira a sajátomnak az Írd újra, Shakespeare!-t, mert nagyon sok ponton kapcsolható a saját életemhez, a tapasztalataimon keresztül erősen tudok azonosulni az üzenetével. 

Az Iglódi-díj kapcsán beszéltél arról, hogy úgy érzed, most jó úton haladsz. Kicsit szabálytalan vagy éppen hogy nagyon tudatosan építkező az a pálya, ami a Vígszínháztól a vállalt szabadságig annyi mindent ad neked? A díjakon túl mi jelzi még, hogy most a helyeden vagy?

Egy bemutató után egyszer azt mondta Lukács Sándor, hogy én egy szabálytalan színész vagyok. Radnóti Zsuzsa pedig hozzátette egyszer, hogy a próbák alatt még nem lehet tudni, végül milyen lesz a karakterem. Ebben a tekintetben talán tényleg szabálytalanabb vagyok, mint mások, nem kockáról-kockára haladok, a keresés, az alkotási folyamat máshogy zajlik bennem. Sokszor valóban az utolsó pillanatban áll össze a figura. Ugyanakkor mindig azt nézem, hogy amit éppen csinálok, abba mennyire tudom beletenni magamat. Egy ügyű vagyok, olyasvalaki, aki csak az éppen aktuális feladattal tud foglalkozni, de azzal nagyon. A pályaív nekem sohasem a karriert jelentette. Minden felkérésnél az a döntő, előre visz-e a személyiségem megismerésében, olyanokkal dolgozhatok-e, akikkel nagyon szeretnék, vagy az adott anyagot szívesen megcsinálom-e. Ma már úgy látom, úgy volt jó ez a pálya, ahogy a kudarcokkal és a sikerekkel együtt alakult. Ha pedig tovább tudom adni azt a tudást, amit kaptam, akkor tulajdonképpen elérek a hivatás lényegéhez, ahhoz, hogy művészként a társaimmal együtt egy nagy egységet szolgáljak.

Szerző: Marton Éva