Zsófi 22 éves L1 rezidens. Amikor megkérdezem tőle, van-e névjegye, kapásból visszakérdez: „mi az a névjegy?”… Amikor tisztázzuk, hogy nem valamiféle művészi ujjlenyomatra gondolok, hanem névjegykártyára, az is kiderül, mit írna rá szívesen, ha volna. Talán „kortárs táncos”, hiszen arról van diplomája, de mivel mostanában koreografálással foglalkozik, leginkább az „alkotó” szót tartaná pontosnak. 

– Az „alkotó” szó nekem kicsit titokzatosnak tűnik. Nem derül ki belőle, hogy különleges kajákat vagy szobrokat készítesz.

– Ez igaz, de akinek névjegyet adnék, az úgyis tudja, miért kéri el. A Budapest Kortárstánc Főiskolán végeztem. Ez egy három éves suli, ahol elméleti képzés is van, de több a gyakorlat. Az utolsó évemet már szinte „jelenlét nélkül jártam”, mert akkor kezdődött a koronavírus járvány. 

– Mindig erre a főiskolára vágytál? 

– Nem. Színésznő szerettem volna lenni, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jelentkeztem, mert ott volt színész szak. Alakítottunk egy kis társulatot, amit mi, diákok szerveztünk meg saját maguknak, ennek én lettem a koreográfusa. Hamar kiderült, hogy a koreográfusi munka sokkal jobban illik hozzám, mint a színészet. 

– Ez egy folyamat eredménye lett, vagy volt olyan élményed, ami egyértelművé tette? 

– Góbi Ritának volt egy rövidebb darabja velünk, aminek az volt a címe, hogy „A kör közepén”. Ebben nem csak táncolnunk kellett, hanem beszélni a tánchoz fűződő viszonyunkról. A közönség olyan nevetéssel, szeretettel fogadta a beszédemet, hogy meghatározó élményem lett, és azóta is azt a fajta közösségélményt keresem. A sikernek az lehetett a titka, hogy az osztálytársaim nem nagyon kedvelték ezt az órát, én viszont imádtam, és a lelkesedésemet próbáltam átadni a nézőknek. Elmondtam, mennyire szeretem a táncot, milyen boldog vagyok, hogy most itt lehetek, és kimutathatom a rajongásomat. A hallgatóság meg örült, hogy itt egy olyan lány, aki lelkesen mesél a tánc nyújtotta boldogságáról. Én meg örültem, hogy láttam, mennyire örülnek és még lelkesebb lettem. Semmi poénosat nem mondtam, csak látszott rajtam, hogy boldog vagyok. 

– Bár a kortárs táncot a gimnáziumban szeretted meg, de úgy tudom, a tánc iránti szereteted korábbról ered.

– Anyukám olyan néptáncos, aki tanítja is a néptáncot, apukám pedig népzenész. Én táncházakban nőttem fel. Nagyon érdekel a néptánc és kortárstánc összeeresztése. A kettő találkozására azt a módszert látom, hogy a kortárstáncra, mint minőségre, a néptáncra, mint formára tekintek. Így mindkettő szabályait értékként kezelhetem, a kortárstáncnak köszönhetően a néptáncba láthatóbb egyéni szempontot rakhatok, a kortárstáncba pedig a néptánc felismerhetőségéből, „otthonosságából”, valamihez tartozásából adhatok.  

– Melyik tánc a nagyobb kihívás? 

– Szerintem nincs ilyen, mindkettőben más a kihívás, engem a néptáncé nem foglakoztat egyelőre, csak a kortárstánccal összeforrasztva. 

– Hogyan találtál rá az L1 Egyesületre? 

– Attilát, az akkori barátomat felkérte Gálos László L1-tag, aki amúgy kollodista és boncmester, hogy Ladjánszi Mártával készítsenek egy duettet neki. Én is elmentem a próbájukra és meglátott Márta, akit már ismertem egy nudista strandos előadásáról személyesen, ő pedig megkérdezte, miért nem táncolod inkább te… Elmesélte, hogy új projektet kezdett „Táncest sorozat – meztelen nézőkkel” címmel, és ehhez táncosokat keres. Úgy gondoltam, ha valamikor belevágok ilyesmibe, akkor itt az alkalom, hiba lenne elszalasztani. Így az „Umarmung” című előadás szereplője, majd miután megkedveltem a Mártával való munkát, jelentkeztem L1-rezidensnek is. Az „Umarmung” egy olyan darab, amiben egy térben vagyunk azokkal a nézőkkel, akik hozzánk hasonlóan vállalták a meztelenséget. Sőt, a nézőknek arra is lehetősége nyílik, hogy bekapcsolódjanak az előadásba, és a környezet, a zene, a hangulat hatására velünk mozogjanak, táncoljanak a színpadon. Nekünk megvannak a saját kis szólóink a darabon belül, amiknek a motívumait begyakoroltuk, de ez a darab kontextusán belül estéről estére másképp alakul. 

– Hogyan keveredtél a nudista strandra? Egyszerű napimádóként? 

– Nem, korábban sose gondoltam volna, hogy valaha is ilyen helyre járjak. Viszont hallottam Márti együttműködéséről a nudistákkal, és megtetszett az ötlet. Gondoltam, hogy lássuk, mi is ez. Nézőként nagyon izgultam, mi lesz, ha sok szakmabelivel fogok találkozni, de végül nem volt ott senki, és egyébként is sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. 

– Nem okozott neked problémát, hogy a meztelen szereplést elmeséld családi és baráti körben? 

– Anyukám rögtön nagyon megértő volt, és bár apukám nem tartotta ezt a legjobb ötletemnek, végül megbékélt vele. Mivel nem olyan a baráti köröm, ami előtt ezt ne lehetne felvállalni, minden rendben volt. Nem tiltottam ki senkit az előadásról, szinte bármelyik ismerősöm eljöhet megnézni, ha akar. Akinél esetleg fontolóra kellene vennem, hogy nem ajánlom neki, az úgyse jön el. 

– Mit szeretsz a Mártával való munkában, milyen vele dolgozni?

– Márta arra ösztönöz minket, hogy gazdagítsuk a saját motívumkészletünket. Ő nem is készít kötött koreográfiát, mert nem azt szeretné, ha az ő mozdulatait másolnánk le. Inkább csak megfigyeli, miből gazdálkodunk, és kiemel ebből olyan elemeket, amelyeket szerinte érdemes átvenni, és fejleszteni az előadáshoz. Az már mindig a pillanaton múlik, hogy a motívumokat hogyan variáljuk az este folyamán.

– Lehet a meztelenséget gyakorolni, hogy ne feszélyezzen az előadáson? 

– A próbafolyamat nagy része ruhában zajlik, de természetesen a meztelenséggel is kell foglalkoznunk, hogy megismerjük és megszokjuk az érzést. Vannak olyan mozgáselemeim, amiket leggingsben, felöltözött közönség előtt sokkal feszélyezettebben adnék elő, mint ruhátlanul. A meztelenség felszabadító érzés, különleges élmény megtapasztalni. 

– Az L1 Egyesület milyen konkrét segítséget tud nyújtani? Miért érdemes rezidensnek lenni? 

– Fontos dolog, hogy segítséget nyújt új előadások tervezésében, segít a logisztikában. Legutóbb két nappal egy pályázati határidő letelte előtt jöttünk össze, hogy átvegyük, mit hogyan kell pontosan kitölteni, hogyan kell pályázni. Az egyesület támogat abban is, hogy megismerjenek a nézők és a szakmabeliek, de mindeközben arra biztat, hogy önállóan keressek új lehetőségeket. Márta nem akar gúzsba kötni, sokkal inkább mondanám mentornak. Az már csak hab a tortán, hogy a múltkor együtt mentünk kirándulni. Jó érzés közösségben lenni. 

– Kortárs táncosként miből fogsz megélni? A jegybevétel nemigen fedezi a költségeket, fizetésre meg nem is telik belőle. 

– Jó kérdés. Most azt látom, nonstop kell írni a pályázatokat. De ezt is meg kell tanulni. Amíg rá nem jövök, hogyan lehet ebből kijönni, keresek a tánc mellé egy kis munkát. Az sem baj, ha egészen más jellegű. Négy vagy hatórás elfoglaltságra gondolok. Tudok horgolni, ruhát varrni… talán ezzel is lehet valamit kezdeni. Szerencsére a szüleim nagyon támogatóan állnak hozzá, nem akarják letörni a művészi ambícióimat. 

– Vannak olyan munkáid, amik még alakuló fázisban vannak? 

– Egy gyimesi és kortárstánc ötvözéséből születő munkán dolgozom Paizs Miklóssal (Sickratmannel) és Bitó Katival és egy kortárs-kalotaszegi páros tánc koreográfiájára is készülök. 

– A koreográfia nem nehezebb, mint a tánc? Sokak szerint előbb előadóként legyen valaki profi, és csak utána gondoljon a rendezésre. Legalábbis a színházi világban így gondolja a többség. 

– Ez nem feltétlenül így van. Nem az a célom, hogy betanítsak egy táncot, az valami más. Inkább olyan feladatokat adok, amik ahhoz a hangulathoz vezetik a táncosokat, amit el szeretnék érni. Ha elcsípem azokat a mozdulatokat valakinél, amik illenek a tervembe, azokat kiemelem, és lehet fejleszteni, gyakorolni. Egyre jobb feladatokat kell kieszelnem és egyre jobb megfigyelőnek kell lennem. Ezt a mentalitást látom Mártitól is… 

– Hallottalak téged angolból tolmácsolni. Hogyan tanultál meg ilyen jól?

– Dalszövegekből. Lefordítottam őket, énekelgettem is. Aztán a szüleimmel kimentem Amerikába, ahol volt egy Csipketábor nevezetű néptánc-tábor ott élő magyaroknak, itt anyu néptáncot tanított, apukám zenélt. Én meg ott maradhattam két hónapra angolt és balettot tanulni. 

– Ha olyan embernek kellene mesélned a kortárstáncról, aki egy távoli falucskában él, és sose látott ilyesmit, mit mondanál róla, hogy kíváncsi legyen rá?

– Biztosan benne lenne az „emberséges” szó. A színpadon is olyan embereket látunk, akik egymással is emberségesek, és talán a közönség is ilyen irányba alakul az előadás alatt. Talán érzed, mire gondolok, de nem tudok rá jobb szót. Sorolhatnám, mit ne várjon, de sokkal fontosabb, hogy olyan figyelmi állapotba kell kerülni, amiben meg tudom figyelni, ha valaki a színpadon is figyel és felfedez dolgokat. Ez a szépsége számomra ennek a műfajnak. Ha be tudod fogadni, hogy figyelő embereket figyelsz, és ezáltal önmagadat is figyeled, akkor jó helyen vagy. 

– Neked ez könnyen megy? 

– Igyekszem. Nemrég adtam be egy álláspályázatot egy pékségbe, és azt írtam az önéletrajzomba, hogy ahol vagyok, ott mindig szívesen vagyok. Ez fontos része az egyéniségemnek. Nem tűnik olyan nagy művészi hitvallásnak, de úgy gondolom, ha már ott vagyok valahol, akkor örömöt jelentsen a szemlélődés, vagy mások hallgatása is. Nem úgy értem, hogy folyton jó a kedvem, lehetek szomorú, dühös, a lényeg, hogy szeretem, ahol vagyok.  

– Mik a legjobb tulajdonságaid?

– Egyedül és mások társaságában is feltalálom magam. Nem vitatkozom fölöslegesen. Észreveszem az apró dolgokat. Most például ezt a fakopácsot itt előttünk…

– És mik a legrosszabb tulajdonságaid? 

– Tudok lusta lenni, ami azt jelenti, hogy hamar feladok dolgokat, esetleg összecsapom, hogy túl legyek rajta. Nem vagyok elég művelt ahhoz képest, hogy művészettel foglalkozom. Például most pótolom, hogy a gimnáziumi évek alatt keveset olvastam. Jó tulajdonságnak mondtam, hogy egyedül is feltalálom magam és nem megyek bele fölösleges vitákba. De lehetséges, hogy ezek rossz tulajdonságok, hiszen érdekes, tanulságos beszélgetésekből is kimaradhatok. 

Szerző: – odorik –

L1-est(ek) IZP módra 2021 – L1 Egyesület – 2021. május

www.L1.hu

Mi az ún. Imre Zoltán Program?

2017 elején került először kiírásra az NKA Imre Zoltán Program Ideiglenes Kollégiumának első felhívása kifejezetten pályakezdő táncművészek, előadóművészek, alkotók számára. A program célja lehetőséget biztosítani az ifjú művészeknek a bemutatkozáshoz és segíteni a pályakezdésüket.

Fotó: Syproca Whandal_L1 Egyesület