Fodor Tamást többek közt arról kérdezte a Magyar Narancs, hogy töltötte a karantént, mire készül az idei évadban és mit gondol a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyéről.
A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Arról szólva, mivel töltötte a karantént, Fodor Tamás elmondta: “Munkával. Májusban lett volna a Stúdió K-ban egy gyerekelőadás bemutatója, amelyet Zalán Tibor Száz meg egy holdas pagony című darabja alapján rendezek. Csak nyomokban tartalmaz Micimackót, egyébként lomtalanításról szól, és egy igazi lomis bácsi vezeti be a történetet azzal, hogy a lomok között megtalálja az állatfigurákat: Zizimackót, a pesszimista Fülöp szamarat, a migráns kengurut és Falatka Czaczát, a fiatal mangalicát. Négy hétig online próbáltuk, a múlt héten kezdtük el színpadra tenni. Az volt az érdekes, hogy amikor a színészek elkezdték otthon érezni magukat a valódi színházi térben, a bábokkal, akkor elkezdett életre kelni minden figura és kapcsolat. Szeptember 12-én lesz a bemutató.”
“Vénember létemre szeretném megőrizni a gyerektulajdonságaimat, hogy rácsodálkozom a világra és ellentmondok neki. A gyerekekre felelősebben kell tekinteni, mint a felnőttekre, de ugyanúgy életről, halálról, költészetről kell nekik beszélni, mert mindennap amúgy is durvább dolgokkal szembesülnek” – tette hozzá.
A kérdésre, miben játszik még, elárulta: “Az íróasztalomon itt van nyolc előadás szövege, hogy felidézzem őket és az újakra felkészüljek. A Pulitzeren kívül a Szkénében játszott három előadásra készülök: a Vádli társulat első produkciója a Caligula helytartója, a Tarantino-parafrázis Kutyaharapás és végül a Nézőművészetivel a Conor McPherson ír drámaíró darabjából készült Eleven éjszaka. A Szkénében Szikszai Rémusz rendezésében a Harmadik Richárd betiltva című előadást kezdjük el próbálni. Matei Vi&537;niec darabja Sztálin diktatúrája alatt játszódik, amikor egy bizottság kezébe adják a színházi támogatások elosztását. Sztálint játszom benne, meg Meyerhold anyját, apját és csecsemő gyermekét, valamint a színházi bizottság elnökét. Tiszteletre méltó, jó szerepek, szintén nem nélkülözik a humort. Október 11-re tervezzük a bemutatót. A Budapest Bábszínházban pedig még Prosperót játszom A viharban.”
Arról is faggatták, mit gondol a Színművészeti einstandjáról: “Úgy vagyok vele, hogy minél rosszabb, annál jobb. Mert nem bízom ugyan Vid-nyánszky-ban és az olajosokban, akiknek nincs közük a művészethez, nincs érzékük a kreativitáshoz, és a hűbéres seregnek nincs annyi szakembere, akik versenyre kelnének azzal a mestergarnitúrával, amely az SZFE-n van. A hallgatókban azonban bízom, látom, megszervezik magukat. Drukkolok nekik és, ha kell, segítek, hogy máshol végezzék el a szabad egyetemet azokkal a tanárokkal, akik tovább tudják őket lendíteni a tehetségükben. Csak kritikai és konfliktusos művészetet érdemes csinálni. Az igazi iskola az, amikor a saját életük konfliktusait próbálják meg alkotássá párolni. Ha nem innen viszik tovább ezt a szemléletet, akkor majd a munkájuk során szembesülnek a dilemmával, hogy közölni akarnak-e valamit a világgal, a szórakoztatóiparba állnak, vagy világítási felületek lesznek egy ambiciózus kirakatrendező kezében.”
A felvetésre, lát-e hasonlóságot az ő pályakezdése, a hetvenes évek és napjaink között, kifejtette: “Az egy leépülő diktatúra volt, ez meg egy megkeményedő. Az embernek könnyebb túlélni az ilyesmit, ha nem művészettel foglalkozik. Amikor minket fizikailag sem engedtek színházat csinálni, az nem sokban különbözött attól, amikor most jogszabályi és egzisztenciális kerítéseket húznak. A kérdés az, hogyan viszik tovább a kreativitásukat a fiatalok. (…) Mi éheztünk annak idején, most kiéheztetés van. Nem végeztem főiskolát és nem vagyok egyetemi tanár sem, de négy bemutatót rendeztem az Ódry Színpadon és két doktori iskolában volt kurzusom. Azt látom, hogy ez a korosztály nem hasonlít megalkuvásban a miénkre, nem maradnak némák.”
A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.