Szegedi SzabadtériVecsei H. MiklósDobó KataKisvárda
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 12., szerda

    „A színház felpiszkálja a parazsat” – Fodor Tamást köszöntjük

    2022. szeptember 3., szombat 14:12

    Ma ünnepli 80. születésnapját a Stúdió K alapítója, Fodor Tamás. Ez alkalomból készült összeállításunk, amellyel a Jászai Mari-díjas színészt, rendezőt köszöntjük.

    Fodor Tamás pályájáról:

    Fodor Tamás az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett magyar-pedagógia szakon.

    Az 1960-ban alakult Universitas együttes alapító tagja, színésze, rendezője volt. 1965-1967 között a József Attila Színház, 1969-72 között az Irodalmi Színpad művésze. 1971-ben vezetésével alakult meg az Orfeo Stúdió, amely 1974-től Stúdió K néven működött. Volt a Pannónia Filmstúdió szinkronrendezője, tanított a Zeneművészeti Egyetemen. 1986-tól a Szolnoki Szigligeti Színház tagja, 1987-90 között főrendezője volt. 1988-ban Jászai Mari-díjat kapott.

    “Valahogy mindig a periférián, az erőtől, hatalomtól mentes széleken alkotott, ma is ott kell keresni” – írta róla Tompa Andrea kritikus, a Színház c. lap főszerkesztője.

    Fodor Tamásról saját szavaival:

    Egy: A politikai életben alapfeltétel, hogy semmi más ne érdekelje az embert, csak a politikai karrier. Muszáj, hogy így legyen. Ezért tartják a politikust. Ez egy idő után veszélyes függőséget okoz. Ahogy a színésznél is, színházfüggőséget. Őt is azért tartják, hogy a színház legyen az élete. Ha létezik számára valamiféle menekülési út, akkor már nem jó színész. Akkor már nem az életével játszik. És mivel egyszerre két életem nincs, következésképp ha az életemmel játszom, akkor én azt színházban teszem. A kettőt együtt nem lehet bírni.

    Major Melinda és Fodor Tamás az Imposztorban / Fotó- Tatabányai Jászai Mari Színház

    Létrehozni kell: Valahol a távolban, odafönt egy objektív gazdasági helyzetre hivatkoznak, miközben semmit nem látnak abból, mi van idelent. Egyirányú mozgás ez, mint a szocializmusban, csak akkor fölfelé nem láttunk, most meg lefelé nem látnak. Nekem állampolgárként van bajom azzal, hogy nem működik az ország, nem működik a közigazgatás; van egy boardféleség valahol, és alattuk senki nem tud és nem mer intézkedni, mert mindent meg kell kérdezni a legfelsőbb szinttől. (…) De létrehozni – önmagunkat, a helyünket, a művészetünket – saját magunknak kell. Amikor valaminek a bezárásáról beszélünk, nem gondolunk arra, hogy azt valamikor valakik létrehozták. Létrehozni nekünk muszáj, nem másnak.

    Farkas:Először a színháznak kellene lemondania bizonyos kiváltságairól. Ameddig a kiváltságokat elfogadja, addig szerződést kötött az ördöggel. Ez így van. A szabadság – Petőfi óta tudjuk – nem a kutyáknak adatik meg. Az a farkasok kiváltsága. Ameddig a színház a kutyája valakinek, addig nem lehet igazán szabad. Nem gondolkodott túlságosan bonyolultan szegény fiatal Petőfi, de azért mégiscsak igaza volt.

    Struktúrán kívül:A struktúrán kívül másképp lehet dolgozni. Csak szabadon formálódó közösségekben lehet alkotó emberek hihetetlenül intim, személyes viszonyát megteremteni, ami szerintem nélkülözhetetlen a színházhoz. Az a hülye, elmaradott fickó vagyok, aki még mindig ebben hisz. Enélkül a csoportos alkotás nélkül én nem tudok a színházban létezni. Ez terelt vissza a Stúdió „K” irányába. Annak az érzelmi és indulati kötődésnek a vágya, ami embereket szabadon hoz össze, hogy önként nagyobb kényszert vállaljanak, mint ha „bérmunkában” dolgoznának.

    Piknik: Az az érzésem, hogy a színháznak ez az útja, amikor egy-egy nagy személyiség köré csoportosulnak a színészek, nem tartható fenn sokáig. Ugyanis előbb-utóbb mindenképpen eszközökké degradálódnak a színészek, pedig jobb lenne, ha önmagukból hoznának valamit – piknik alapon – az alkotásba. Mostanában én ezt a pikniket kísérlem meg megteremteni. De ez is egyre nehezebb. Nem azért, mert olyan mágneses erőtérrel rendelkezem, hogy mindent kioltok a közelemen. Egyáltalán nincs így. Egyre bizonytalanabb vagyok csomó dologban, és egyre jobban számítok minden fajta sugalmazásra, ötletre… Természetesen egy jó ötlet hatására rögtön száz másikkal válaszolok. Ilyenkor persze előbújik belőlem a diktátor. Mert ha kapok egy jó impulzust, akkor elkezdem ontani az ötleteket, és rátelepszem a kapott impulzusra, holott inkább az eredeti ötlet kibontását kellene segítenem.

    Pathelin mester (rendező- Pártos Géza) : Fodor Tamás Kertész Péter társaságában

    Stúdió K: Én konzervatív vagyok, Sztanyiszlavszkijon nőttem föl, ezért tudom, hogy a színház ott kezdődik, ahol belépünk az ajtón. Én nem a színpadon történő eseményekre megyek el valahová, hanem azért, hogy az estémet jól töltsem el. Nekem a hely szelleme a szellem helye. Ezt itt, a Ráday utcában meg lehet csinálni; ilyesmit szeretett volna Bálint András a Deák téri Nemzetiben, Jordán a jelenlegi Nemzetiben – de ott nem lehet: a hipermarket nem biobolt.

    Korai: A korai Stúdió K-ban az volt az újdonság, hogy a színészek nem ábrázoltak, hanem léteztek. Ez nem mindig sikerült, mert figyelniük kellett magukat, célszerű volt ezért az alkotó és tárgya közé egy médiumot helyezni, például bábot, amibe a színész belevetítheti az emócióit és indulatait. Ha elég érzékenyen nyúlnak a báb testéhez, aprólékosan kidolgozott testrészeihez, akkor az kifejezhet bonyolult emberi minőségeket. Ha azt mondanám egy színésznek, játszd el a boldogságot, elkezdene sémákban gondolkozni. Boldog? Akkor nevet? Mit csinál? Segít a nyelv, mert metaforákat kínál: aki boldog azzal madarat lehet fogatni. A színész elképzelhet egy madarat, és nyomába eredve, megjelenítheti a gravitáció legyőzését, amit boldogságnak érzékel a néző. Nem az arcán jelenik ez meg, hanem a báb mozgásában, a történésben, amire lefordította a drámai helyzetet.

    Báb és élő színház:A báb elemi létezésre képes: cselekszik, és a gondolatokat eseményekké alakítja. Az ember olyan érzékeny szituációkat is létre tud hozni, amelyekhez nem kapcsolódik mozgás. Az élő színházban számomra az érdekes, hogyan lehet a legkevesebb mozgással láthatóvá tenni két ember közti kapcsolatot. A ráncokban, a pupilla tágulásában, a metakommunikációban, amit nem csinálni kell, hanem létezni benne.

    Történt: Fontos nekem a történt szó. De nemcsak egy verbálisan elmondható mesére gondolok, hanem mindarra, amit esetleg nem is lehet elmondani. Ha megkérdezném a nézőket, hogy mit láttak, akkor azt gondolom, hogy az előadásban levő mozzanatoknak mindössze a töredékére tudnának emlékezni. Ha elmegyek én is megnézni egy filmet vagy egy színházi előadást – de lehet szó egy olvasmányélményről is -, akkor én sem tudok felidézni belőle mindent. Azért nem, mert azok az élmények, amelyeket az adott mű megindított bennem, fontosabbak, mint az, amit láttam. Sokszor már nem is tudom, hogy az én mesém szól-e belülről vagy az, amit tényleg láttam. Tehát arra kellett rájönnöm, hogy a legfontosabb az a mese, ami a nézőben megszólal.

    Fodor Tamás és Simkó Katalin az Emberszag c. előadás bábjaival, amelyeket Németh Ilona készített

    Sűrű: Tulajdonképpen a gyerekek érdeklődésére – és valószínűleg a felnőttek érdeklődésére is – azok a művek tarthatnak elsősorban számot, amelyek azt mutatják meg, hogy bizony „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”. És nem is lehet hősnek lenni. Azok lesznek a gyanús figurák, akik mindenáron hősök akarnak lenni. Ez a gyerek esetében úgy változik, hogy a figurák esetlensége, kedvessége, a csetlő-botló mivoltuk szimpátiát kelt náluk. Hiszen Chaplin óta tudjuk, hogy a hősnek nem muszáj nagyszerű embernek lennie. Mi, gyerekek, inkább a kis lúdtalpas, csetlő-botló emberkéknek drukkolunk, mert mi is ilyenek vagyunk. Tehát valamennyire a gyerekelőadásokban is megőrizhető az az ambivalencia, amit én a felnőtt előadásokban is szeretnék létrehozni. Ebben az írói, képzőművészeti és színészi figurateremtés is sokat segíthet, hogy elgondolkodtató, azaz művészi legyen a végeredmény. Művészinek azt tartom, amikor nem egyértelmű valami, hanem a történet éppen érzékisége következtében többféle értéket tud képviselni. Ami olyan sűrű, hogy robbanásra kész energiákat tartalmaz.

    Dialógus:A dialógust én mindig úgy folytatom a művel, hogy közben bele is nyúlok. A viszonyom egy alkotással nagyon hasonlít az emberi kapcsolatra. Megváltoztatom és ő is megváltoztat engem, majd újra megváltoztatjuk egymást, és már nem is ismerünk magunkra.

    Rendezés: Mindig elérkezem egy pontig, ahonnan nem tudok továbblépni. Amikor belekezdek egy-egy előadásba, akkor hihetetlenül jó elgondolásaim vannak. A próbafolyamat egy szakaszában azonban visszazuhanok valami nagy-nagy bizonytalanságba, de közben a velem együtt dolgozó színészektől rengeteg impulzust kapok, mert sikerült őket begyújtanom, mint egy motort. És mivel jönnek felőlük az impulzusok, ettől én is felpörgök, és jól érezem magam a próbaperiódus nagyobb részében. Aztán megint jön egy időszak, amikor végre egyben látom azt, amit csináltunk, és úgy érzem, hogy én nem ezt akartam. Hogy kénytelen voltam hamarabb összeállítani az anyagot, mint ahogy megérett volna. De aztán az összpróbák kései szakaszában, majdhogynem a főpróbán megint felvillan a lehetősége valami nagyon jó dolognak. Mégiscsak azt érzem, hogy ott vagyunk, ahová indultunk, hirtelen összeállt és megérett az emberekben, amit kértem tőlük, a sajátjuk lesz az, amin együtt dolgoztunk. És jön az előadás, és megint visszahullunk a semmibe. Gyűlölöm azt, amit létrehoztam, és azt mondom, hogy soha többet nem bírom megnézni. Ezért arra kényszerítem magam, hogy vagy nézőtéri ügyeletben legyek, vagy szerepeljek a darabban. De a legszívesebben mindig beszólnék, hogy álljunk meg, nem erről volt szó, nem ezt akartam. A színészek meg biztos csodálkozva néznének rám, mert nem értenék, hogy miért nem erről volt szó. Én meg arra gondolok, hogy biztos valahol a legelején rontottam el az egészet. Tehát kudarcról kudarcra haladok előre, és mindig elhatározom, hogy a következőnél már tudni fogom, hogy mit kell csinálni…

    Fodor Tamás az Emberszag c. előadásban

    Moliére: Minden szerepnél el kell gondolkodnom, mennyire szól rólam, mit tudok beleadni magamból – most valóban sokat, mert nemcsak gyávaságról, nemcsak a kompromisszumok határainak kitolásáról szól ez a szerep, hanem a magam esendőségéről is. Nekem elég életszerű, hogy egy társulatvezető azért megy bele az engedményekbe, hogy a hatalommal valamilyen egyezséget kössön a társulatra hivatkozva. Különösen izgalmas, ahogy a művei összefonódnak Molière életével – hiszen számomra is kérdés, hogy a kényszerű kompromisszumok nem rágják-e meg az alkotásaimat. Molière kibírhatatlan alak, legalább annyira, amennyire én vagyok a valóságban.

    Élvonal: Én úgy szeretnék igazat mondani, érdekeset csinálni, hogy ez mások számára is elérhető legyen. Ezért nem is vagyok a színházművészet élvonalában. Ezt én pontosan tudom. Nagyon nagy szabadság és szemtelenség kellene ahhoz – és zárójelben hozzáteszem, hogy nagyobb tehetség és őrület is –, hogy az első vonalban legyek. Tudom, hogy nem vagyok az első vonalban… Bizonyos dolgaimban ugyan van már őrület, de valahogy mindig győz bennem valamifajta józanság. És sok lépéssel közeledtem már egy szemtelen ember képmása felé, de valami tisztelet mégis mindig visszatart. Tisztelet a közönség nagy része iránt. Talán nem kéne annyit köztük lenni, jegyet szednem, a szünetben beszélgetni… Egy igazi művész – ahogy egy igazi művész képe az emberekben él – az fütyül a közönségre. Az szabad és szemtelen. Én meg nem igazán tudok ilyen lenni, miközben állandóan ezt szeretném elérni. Tehát van egyfajta skizofrénia a létezésemben, de ezt a skizofréniát igazából szeretem, mert mégiscsak képessé tesz arra, hogy a színházrendezők között a középmezőny tetején legyek.

    Művészfélék: Művészféléknek jó esetben élesebb a látásuk, erősebb a hallásuk, a szaglásuk. Vagyis képtelenek izolálni magukat mindattól, ami körülveszi őket. Velem is ez a helyzet. A mai világban nem tudok például úgy elmenni egy hajléktalan mellett, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom. Szánalom fog el, tehetetlenség. Miközben hallom azokat a hangokat is, amelyek megvetéssel szólnak mások szerencsétlenségéről. Rengeteg dolog miatt kínlódom, és az a feladatom, hogy az előadásainkban is ezekről beszéljek.

    Láng: Igazi sikert soha nem lehet elérni, csak törekedni arra. Kérdéseket teszünk fel, amelyekre nem adhatunk didaktikus válaszokat, hiszen ilyeneket maga a színház sem tud, csak felpiszkálja a parazsat, aztán vagy lesz belőle láng, vagy nem.

    Caligula helytartója / Fodor Tamás és Nagypál Gábor

    Kritika: Ha nem kapok azonnal visszajelzést, annyira rosszul érzem magam, mintha egy süket szobában ülnék. Akkor is fontosak a visszajelzések, ha nem értek egyet velük.

    Megéri: Se a szép hang, se a jó megjelenés, se a szakmai tudás, se a színházi rutin nem ér semmit, ha azokban a viszonyokban, amelyeket a színész megél a színpadon, nem próbál meg mélyen kitárulkozni és új eszközöket keresni a belső tartalmak tolmácsolására. Ezért bennem egy állandó, élő konfliktust okoz a kérdés, hogy tudok-e még adni valamit a közönségnek és azoknak a kollégáknak, akikkel egy vendégjáték két hónapja alatt összehoz a sors. És vajon felelőtlenség-e belemenni egy ilyen gyors szakmai viszonyba, ami rövidségénél és intimitásánál fogva nagyon emlékeztet egy fellángoló szerelemre? Tehát még mindig az foglalkoztat, hogy milyen színháznak van értelme, egyáltalán van-e értelme bármiféle színháznak. A válaszom valahogy úgy hangzik, hogy ha a partnereimmel elgondolkodtatjuk egymást és a közönséget is, akkor nem éri meg feladni a mesterséget.

    Emlékezetes: Ha szerencsénk van, és a színházi alkotó jól szerkeszti az előadást, ha tehát nem kulissza az előtte ágáló emberek körül (kivéve, ha épp ennek a fonákjával operál), és az így kialakult térrel együtt lélegeznek színészeink, megszülethet a játéktér és nézőtér közötti kívánatos rezonancia. A köznapi ébrenlétben elhessegetett gondolatok felszínre kerülése, a még magunk előtt is eltitkolt vágyak manifesztálódása a játéktérben, más emberek létezésében, cselekedeteiben, hang jaiban – mindez ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint amikor, levegőnk fogytán, felbukunk a víz alól. Még kisgyermekként boldogsággal tölt el a kukucskálás izgalma, később a leselkedés borzongása (Mallar mé Egy faun délutánja című versében a szatír elhatározza, hogy alkonyatkor meglesi magát Venust). A színházi pillanat hatására a szemlélőben benne rejtező, mindaddig homályos, életlen kép kiélesedik. Az asszociációknak ilyen hirtelen felmerülésekor valamilyen újdonság élménye tölt el, a ráérzés (feeling?), a megvilágosodás (illumináció?). Úgy véljük, hogy az ezt kiváltó kép, hang, cselekvés még olyan, mint a már ezerszer látott, de már átlépi a megszokottnak, a folyton látottnak, a tipikusnak a határát, és már a sosem látott, a felfedezés által teremtett új világban járunk. A pillanat egyszeriségét, megismételhetetlenségét érezzük, a színház mozdulata felrántja a takarót, fellebbenti a fátylat az eddig csak különösnek, talán már – álmunkban vagy álmodozásunkban – látott, bizarr, már-már szinte lehetetlenről. Ezeket a pillanatokat hívjuk emlékezetesnek. Ami megmarad, beég az ember agyába, mint reflektor elé helyezett színfólia. (Költőibben: akkor születik meg a színházi pillanat – már bocsánat az elkerülhetetlen profanizálásért –, ha a néző úgy érzi, mint J. A. az Ódában, szintén egyszeri élmény kapcsán: „Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak…”

    Rosencrantz és Guildenstern halott – Fodor Tamás és Király Attila

    “De, persze”: Szeretnék már egy kicsit élni vagy legalább kimenni a kertbe. Ugyanakkor, ha valaki felveti, nem akarok-e például utazgatni, rávágom, hogy nem! Régen minden egyes előadásom előtt elmentem külföldre, hogy szívjak egy kis inspiráló levegőt. Ha Gorkijt rendeztem, Moszkvában sétáltam a boulevardon – szerettem azt várost a pufajkával, az olcsó fúrógéppel együtt, amit ott vásároltam. Képes voltam egy hétig sátrazni a tenger partján, hogy megtudjam, mit jelent az, amikor nincs szél és nem lehet Trójába elindulni. Talán a Catullus idején jutottam ki Rómába, ahol senki nem kérdezi, a kora keresztény bazilika miért épül rá az antik romra, annyira természetes a kultúrák keveredése. Jártam Dél-Amerikában, ahol a legnagyobb élményt az a sokféleség jelentette, ami az ott élő embereket jellemezte. Szóval ezek a csodák, amelyek megtermelik az ember személyiségét, már megtörténtek velem. Most annak is örülnék, ha nemet tudnék mondani valamire. De jobbnál jobb felkérésekkel találnak meg, és egyfolytában azt kérdezik tőlem: „pont ezt nem vállalod el?!” És akkor azt válaszolom, hogy „de, persze”.

    Paprika: Én most már nem szakács, hanem zöldpaprika vagyok. De annak jó! És nem panaszkodom, mert tényleg élvezem, hogy erős vagyok, húsos vagyok, no meg egy kicsit csípős.

    Forrás: SzínházEllenfényNépszavaMagyar NarancsNépszabadság168 óra,Fidelio,

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram