Három elismert táncművész, Duda Éva, Lőrinc Katalin és Simon István beszélgetett a nemrég ismét fókuszba került zaklatási kérdésekről, a lehetséges megoldásokról. 

A teljes beszélgetést a Papageno oldalán olvashatja.

Duda Éva, egy, a táncos társadalom tagjait egybegyűjtő közös szolidaritási nyilatkozat zászlóvivőjeként úgy véli: “A nyilvánosság odáig fontos csak, hogy valamire felhívja a figyelmet, elindítson egy párbeszédet. Segítségével rávilágíthatunk széleskörű problémákra, de azok konkrét kezelése az, ami igazán fontos, és az már szakmai ügy kell, hogy legyen: megfelelő fórumokkal, szakmai beszélgetésekkel, konferenciákkal. Nem baj, hogy social media felületeken zajlik a kommunikáció, de nagyon félrevihet, ha ott próbál bárki bármit is megoldani. (…)A színház egy olyan hely, ahol a vezetőnek, illetve az alkotónak való kiszolgáltatottság nagyon erős. Csak egyetlen példa: aki szót mer emelni az ellen, ha a 2-ig kiírt próba órákkal tovább tart, az a saját helyzetével játszik, tehát ez is visszaélés a hatalommal. Ahogyan a fenyegetés és a megfélemlítés is az.”

Simon István úgy fogalmazott: “Alapkérdés volt számomra, hogyan lehet egy sajtóbeli ping-pongot elkerülni, szakmai fórumra terelni a kommunikációt. Általában az érintettek egy hosszabb, több lépésből álló folyamatban jutnak el a legvégsőig: a sajtó nyilvánosságáig, azzal a reménnyel, hogy az majd orvosolja a problémájukat, megoldást nyújt a fájdalmukra. Ám a gyakorlatban azt látjuk, hogy ez nem szokott megtörténni. Sokkal inkább az ellenkezője: felkapnak olyan részleteket a különböző médiumok, melyeket az érintett nem biztos, hogy szeretne nyilvánosan kitárgyaltatni. A szakmát érintő problémák megvitatására el kell indítani egy olyan közös gondolkodást, amely bevonja a szakma vezetőit, szereplőit, illetve létre kell hozni egy platformot, amelyhez lehet kapcsolódni. (…) Tisztázzunk pár fogalmat. Hogy hogyan, milyen fokon manifesztálódik a hatalommal való visszaélés, az helyzetfüggő lehet. Van olyan, hogy verbális bántalmazásban nyilvánul meg a dolog, más helyzetben akár fizikai abúzusban, ami nem csak az ütés lehet például, de a teljesítmény kikényszerítése is, például sérüléssel végighajszolni valakit a munkán, de a pihenőidő megvonása is abúzusnak számít, valamint az életkori sajátosságoknak nem megfelelő terhelés is az.”

Lőrinc Katalin szerint az elkövető legtöbbször nincs is tudatában, hogy aláz, mert maga is áldozat: hiszen vele is ezt tették anno, ebben szocializálódott: “Fontos lenne, hogy az elszenvedő merje megfogalmazni, kimondani, ha nem jó neki, ami vele történik. Hogy az elkövető értse: kontraproduktív a viselkedése. Miközben mindenkinél kicsit eltérő a tűréshatár, az érzékenységi szint…”

Duda Éva azt is hozzátette, él ez a tévhit, hogy kizárólag iszonyú áldozatok és szenvedések árán lehet nagyszerű művészi alkotást létrehozni: “Eleve a tánc állandó napi küzdelmeket vár el a művelőitől, éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy ugyan elvárások mentén, de megfelelő körülmények közt, humánus értékrenddel, profin és megtervezetten dolgozzanak, vagy félelemben, szorongásban, feszültségben, tehetetlenül vergődve. Véráldozatoktól nem lesz sem produktívabb a munka, sem csillogóbb a végeredmény.”

Simon István szerint is súlyos probléma ez a tévhit: “A kontroll szempontjából szükség lenne a hatalommegosztásra egy struktúrán (színház, együttes, csoport, iskola) belül. Legyenek benne egymástól elkülönülő hatalmi központok, melyek adott esetben egymást is tudják ellenőrizni, illetve legyen a közösségnek egy önszabályozó rendszere, hogy ha egy problémát észlel, akkor azt még a kezdeti stádiumában le tudja állítani.”

A teljes beszélgetést ITT olvashatja.