Ha Lea és Edgar Degas francia impresszionista festőművész egy korban élnének és alkotnának, a festőt (is) olyannyira lenyűgöznék a mozgásában rejlő dinamizmus és harmónia, finom kézmozdulatai, hogy követné a táncművészt lépésről lépésre. Földi Leát, a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosát a Magyar Szó kérdezte.
A teljes interjút itt olvashatja.
Hat évvel ezelőtt, a Táncművészeti Főiskola (ma Egyetem) elvégzése után került a Magyar Nemzeti Balett együtteséhez kartáncosként. 2018/19-ben az évad Kamaraművésze lett, ugyanekkor elnyerte a címzetes magántáncos titulust. A kérdésre, rögös út vezetet-e idáig, elmondta:
“Nem egyszerű megküzdeni, a táncosoknál ez alap. Tíz évig tanuljuk a szakmát. Eleve egy kis hendikeppel indult a pályám, mert amikor 9 évesen felvételiztem a Táncművészetire, első körben nem vettek fel.
Emlékszem, letörtem, és Pesten még nagyon sírtam, de Miskolcon már magabiztosan kijelentettem: nem baj, én azért felmegyek Pestre. Édesanyám látta, hogy nem igazán fogtam fel a történtek súlyát. Töprengett, mitévő legyen, végül szívhez szóló levelet címzett Gál Jenő rektor úrhoz, aki így a 18 kislány mellé felvett 19-ként. Azért megjegyezte, hogy a féléves rostán, vagy a másodikban valószínűleg kiszórnak. Végül én lettem az egyedüli, aki végzett a szakon. Tavaly neveztek ki címzetes magántáncosnak, ami azt jelenti, karköteles szólista vagyok” – fejette ki Földi Lea.
Arról is beszélt, mennyit gyakorol naponta:
“Első emlékeim a baletthez társulnak, pici koromtól tütüben és balettcipőben vagyok. Folyton spicc-cipőért könyörögtem; de tényleg, amióta az eszemet tudom, én balerina szerettem volna lenni.
Mondhatnánk, nem nagy dolog, a legtöbb óvodás erre vágyik, viszont az nagy dolog, hogy mire a többiek kinőtték ezt a vágyukat, nálam egyre csak erősödött. Ekkor jött a sok gyakorlás. A balettben hatványozottan érvényes a művészetekre vonatkozó elv, miszerint a tehetség a sikernek kb. 10 százalékát teszi ki, 90 százalék kemény munka, szorgalom.”
Földi Lea színészdinasztia sarja. Édesapja Földi László, édesanyja Kerekes Valéria: “Édesanyám meséjéből tudom, hogy 2-3 éves koromban szó nélkül végigültem az ölében a Traviatát. Emlékszem, néha be kellett vinniük a színházba, de amikor akadt babacsősz, én akkor is kikönyörögtem, hadd mehessek velük. Volt bent egy hasonló korú kislány, Kozma Johanna, Seres Ildikó lánya. Vele történt meg a nagy színházfelfedezés, rohangáltunk a folyosón, mindenhova bekukkantottunk. Mindketten a táncosokhoz vonzódtunk, kerestük a társaságukat. Kürti Zita, a jószívű balerina a szárnyai alá vett, vigyázott ránk és tanított bennünket.
Néha titkon becsempésztek bennünket a tömegjelenetekbe, a Csókos asszonyba, vagy a Marica grófnőbe. Kéznél voltunk. Ott éltük boldog gyermekéveinket. Előfordult, hogy az ügyelő előadás közben bemondta a hangosbemondón: Figyelem, a gyerekek menjenek pihenni!”
“Leginkább a nagy drámai karaktereket megformáló, művészileg megpróbáltató szerepekre vagyok hivatott. Ilyenek Zaréma(Puskin A bahcsiszeráji szökőkút c. hosszú versének egyik főszereplője), Blanche, vagy akár Stella (A vágy villamosaTennessee Williams egyik legsikeresebb drámája). Ezekben lehet igazán nagyot alakítani. Boldog vagyok, ha megmutathatom a színpadon a humoromat is, ugyanis hatalmas öniróniám van, én tudok a legnagyobbat nevetni magamon” – árulta el a művész.
“Egy előadás nekem olyan, mint egy szertartás. Nem akkor kezdődik, amikor felmegy a függöny.
Az egész nap arról szól, úgy kelek fel, úgy étkezem és várom az indulást. Amikor megérkezek a színházba és elfoglalom az öltözőmet az egy életérzés, leírhatatlan öröm. Nagyon-nagyon szeretem, amikor elkezdek sminkelni, és érzem, hogy magamra öltöm a szerepet. Minden hiányzik, az, hogy bejöjjenek az öltöztetők, bekapcsolják a tütümet, hogy elkezdjem felvenni a spicc-cipőmet, meg a kollégáim hangja a kulisszában, hogy „Nyomás Lea! Ügyes leszel! Megcsinálod”. És hiányzik a színpad, a tánc maga!” – mesélte Földi Lea.