1912. február 28-án született és 1987. május 31-én hunyt el Markos József, művésznevén Alfonzó.
“Én csepűrágó szeretek lenni”.
“Öntörvényű művész vagyok és lehet, hogy kicsit konzervatív is”. (Alfonzó)
Erős, sportos testalkatú ifjú volt, az iskolai fegyelmet nehezen tűrte. A kereskedelmi iskolában komoly konfliktusba keveredett egyik tanárával, aminek az lett a vége, hogy kicsapták. Autószerelő inasnak állt, szabadidejét a ligetben töltötte, ahol artistákkal barátkozott és megtanulta mutatványaikat. Kétségbeesett apja “rendes” foglalkozást akart fiának, ezért Strasbourgba küldte egy ismerőséhez. A fiatalember Párizsba utazott tovább, a Renault gyárban kapott munkát autószerelőként.
1930-ban hazautazott és a Vidám Parkhoz tartozó varietében pankrátorként kezdett dolgozni. A társulattal Bulgáriába szerződött és “a Hortobágy bikájaként” birkózó számmal járta az országot, a turné azután szakadt félbe, hogy egy török ellenfele legyőzte. 1933-ban a Royal Orfeum táncos produkcióiban lépett fel, egy évig Itáliában dolgozott, de a katonai behívó miatt vissza kellett térnie. Leszerelése után az Arizona mulatóban lett parkett-táncos, de amikor az egyik vele ízetlen tréfát űző gazdag vendéget felpofozta, mennie kellett.
A vándorévek során Egyiptomban, a Közel-Kelet mulatóiban lépett fel Joe Stan művésznéven, amelyet hamarosan Alfonzóra változtatott. Az ötletet a XIII. Alfonz spanyol király haláláról megjelent újságcikk adta: “Meghalt Alfonz óh, a király, éljen a király!”- kiáltotta. 1938-39-ben ismét Nyugat-Európában turnézott, s megismerkedett a pantomim “atyjával”, a francia Marcel Marceau-val is. Hazatérve ismét varietékben dolgozott akrobataként és táncosként, a fellépések között paródiákkal szórakoztatta kollégáit.
A Moulin Rouge igazgatója felfigyelt fel rá és ötleteit beépítette az előadásokba. 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, de sikerült megszöknie és álnéven műtőssegédként dolgozott a Rókus kórházban.
1945-ben egy orosz katonatiszt tolmácsaként került Szegedre, ahol megpróbálkozott a színészettel, de reményei nem váltak valóra. Budapesten a híres bűvész, Rodolfó partnere volt a Fővárosi Nagycirkuszban, de ő önálló estre vágyott.
Apránként kialakított magának egy egyszemélyes színházat, melynek írója, rendezője, főszereplője is volt. Szállóigévé váltak bemondásai, poénjai, zseniális paródiákat rögtönzött. Az 1956-os forradalom után családjával külföldre távozott, Bécsben, majd Belgiumban élt és a legkülönfélébb filmekben vállalt szerepeket. Dolgozott Totóval, Vittorio de Sicával és Jacques Tatival, szíve azonban hazahúzta. A Vidám Színpadhoz szerződött, melynek nyugdíjazásáig tagja maradt.
Alfonzó reklámfilmekben is szerepelt, szlogenjei máig velünk élnek. Több mint húsz magyar filmben játszott kisebb-nagyobb epizódszerepet, az 1970-ben forgatott Én vagyok, Jeromos színészi jutalomjátéka lett. 1972-ben a Vigyázat mázolva című kisfilmben nyújtott alakításával elnyerte az oberhauseni fesztivál fődíját. Talán legemlékezetesebb alakítását a Keménykalap és krumpliorrban láthatta a közönség. Számos tévéfelvétel készült vele, nagy sikert aratott a Ványadt bácsi című Csehov-paródia és a fiával, Markos Györggyel előadott karmester-paródia.
A különös tehetségű művész 1969-ben lett érdemes művész, 1987. május 5-én halt meg Budapesten.
Részlet egy régi beszélgetésből Alfonzóval, a 168 órából:
Hogy lettél a windsori herceg barátnőjének “magántáncosa”?
– 1935-ben megérkezett a windsori herceg és Mrs. Simson. Eljöttek az Arizonába, és én természetesen “hivatalból” fölkértem táncolni a ladyt. Bemutatkoztam a hercegnek is, aki örült, hogy angolul beszélhet velem, nem volt szükség tolmácsra. Sőt! Egy hónapig aztán én voltam a tolmácsuk, idegenvezetőjük, kalauzoltam őket napközben, este pedig táncoltam Mrs. Simsonnal, főleg angol keringőt. Persze a távolság betartva, akkor még nem tudtam, hogy néhány évvel később még messzebb megyünk az angoloktól… Amikor elutaztak, ezer angol fontot kaptam.
Mennyi pengőt adtak akkor egy fontért?
– Huszonötöt. Egy angol font huszonöt pengő volt. Ezer font már kisebbfajta vagyonnak számított.
És mire költötted?
– Elutaztam Egyiptomba egy balett-társulattal. Először Alexandriában léptünk fel, aztán Kairóban, aztán megint kirúgtak.
Ez nem az az ügy, amikor nagyon megtetszettél a turnéfőnök feleségének?
– Ez az. De nem a főnök rúgott ki, hanem a neje.
Mi történt?
– Nekem is tetszett az asszony, de volt egy papagájuk, a Silly, aki sajnos szintén belém szeretett.
A papagáj?
– A papagáj.
Ha most az akarod velem elhitetni, hogy az asszony féltékeny volt a papagájára…
– Nem, nem. Beszélni tanítottam a papagájt. Illetve Silly már előbb is tudott beszélni. Ettem a levest, fenn ült a függönykarnison, és elkezdte, hogy “jaj, de finom, jaj, de jó”! Ez egy ideig jópofa volt, de aztán meguntam, és megtanítottam másra is.
Mire?
– Például arra, hogy “a franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni?”. És akkor a papagáj másnap elkezdte: “A franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni.” De tudott ennél különbeket is, nem akarom részletezni, elég malac papagáj lett belőle. (…)
De hogy lettél parodista?
– Kérlek szépen, úgy lettem parodista, hogy elkezdtem például utánozni Mussolinit meg Hitlert, fésűvel… Nincs nálad egy fekete fésű?
Tudod, hogy nekem nincs már olyan nagy szükségem fésűre…
– Sajnos már nekem se… Szóval odaszorítottam a fekete fésűt az orrom alá Hitler-bajusznak, és így kezdtem marháskodni. Aztán bemutattam egy homoszexuális német tisztet, hogyan öltözködik… Elég az hozzá, hogy végül is – mondjuk az ötvenes évek elejére – bohóc lettem.
Az ötvenes évek elején ez másokkal is előfordult, habár egészen más porondon léptek fel. Egyébként hogy tolerálta az akkori kultúrpolitika a te bohóckodásaidat?
– Először minden rendben volt. Aztán egyszer csak jött egy magas beosztású ember – ha jól emlékszem, Elvtárs volt a keresztneve -, azt mondta nekem, hogy a szocializmusban a bohóc nem teheti magát nevetségessé.
Józsikám, ugye most tréfálsz?
– Gondolod? Ide figyelj! Megkérdezték, miért hordok nadrágtartót. Mondtam, azért, hogy le ne essen a nadrágom. Igen – válaszolták -, de ez amerikai divat, és szocialista művész ne kövesse az amcsi divatot. Rendben van – bólogattam -, de mit szól majd a szocialista közönség, ha egyszer csak ott állok csupasz seggel?
Fogadjunk, hogy a kompromisszum egy nadrágszíj lett!
– Ne fogadjunk. Azt a menetet én nyertem. Maradt a hózentráger. De persze jöttek az újabb menetek.
(…)
Forrás: 168 óra, Színház.org