Turpinszky Gippert Bélát az idei évadban időutazásra hívta a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház. Azzal, hogy megkapta a teátrum által műsorra tűzött Bánk bán opera-keresztmetszet címszerepét, újra felállhatott a gyermekkorában sokat látott és fiatalként általa számos alkalommal koptatott deszkákra. Állítja, hazaérkezett. Morva Daniella kérdezte.

A kecskeméti színház minden egyes szegletéhez kapcsolódóan akad bőven mesélnivalód a gyermekkorodból. Mit jelent számodra Kecskemét?

Nagyon furcsa volt megérkezni Kecskemétre, hiszen több oldalról is kötődöm a városhoz. Amellett, hogy itt töltöttem a gimnáziumi éveimet, az édesapám ebben a színházban volt színész, a nevelőanyám pedig balerina. Ízig-vérig színházi gyerekek voltunk, gyakorlatilag a színészházban nőttem fel Orth Petivel és a Sirkó-gyerekekkel. Egy csapat voltunk, együtt bandáztunk. Visszagondolva, nem is értem, hogy tudtak pihenni szegény színészek, amikor mi az alsó szinten rollereztünk, gokartoztunk és gördeszkáztunk. Jó móka volt, akárcsak egy olasz filmben. Ezek az emlékek mind felidéződtek most bennem, nagyon jó érzés „itthon” lenni.

Sok minden változott?

Nincs túl sok ismerős arc, hiszen húsz év alatt ezen a pályán minden kicserélődik. Mégis úgy érzem, hazaérkeztem. A 80’-as évek végén ez egy jól működő, pörgős színház volt, nyüzsgő zenei élettel és rengeteg nézővel. Régen jártam utoljára Kecskeméten, visszatérve azonban felemelő érzés látnom, hogy bár nem volt mindig így, jelenleg az akkorihoz hasonlóan, óriási sikerekben fürdőzik az én szeretett színházam. Ettől még inkább olyan érzésem van, mintha a gyermekkoromba tértem volna vissza. Rendre kígyózó sorok állnak a jegypénztáraknál, kapkodják a jegyeket és a bérleteket, egyszerűen pezseg a színházi élet.

Olyannyira, hogy a nemzetivé válás óta a teátrum operaelőadásokat is a műsorára tűz. Ez repített most vissza téged Kecskemétre?

Egészen pontosan a Bánk bán címszerepe, ami egyébként is az egyik legkedvesebb a számomra. Ez volt a legelső főszerepem, amit 2015-ben Kolozsváron kaptam meg, később pedig volt szerencsém eljátszani Debrecenben és Szegeden is, ráadásul mindháromszor más-más verzióval dolgoztunk. Nem sok tenornak volt ilyen szerencséje, hogy az összes változatban kipróbálhatta magát. Ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően mára sokkal több oldalról ismerem Bánkot. Ő egy teljesen józan államférfiból jut el a teljes őrületig. Gyakran találnak meg a hozzá hasonló, tébolyba forduló szerepek, most már örömmel mozgom ebben a világban.

Lehet, hogy azért, mert te is magadban hordozol egy kis őrültséget?

A színpadon elképzelhető! Ezért talán a rendkívül ingergazdag gyermekkoromat teszem felelőssé. A  szüleim színészek, a nagyapám pedig operaénekes volt, az első találkozásom az opera műfajjal pedig Az istenek alkonya, amiben végignéztem, ahogy a papámat megölik a színpadon. Természetesen elmagyarázták nekem, mi történt, és meg is értettem, de ma már úgy gondolom, ez talán mégsem mondható átlagos élménynek! Egyébként irigylem az efféle karakterektől az egyszerű döntéshozatal képességét. Jó lenne, ha a való életben is képesek lennénk arra, hogy egy kódex, az adrenalin, vagy a jelenlegi társadalmi rend alapján döntsünk. Erre az egyszerűségre, igazságra, igazságtételre egy kicsit szerintem mindannyian vágyunk.

Egy fontos döntést azonban egészen korán, és rendkívül könnyedén meghoztál. Sosem volt kérdés, hogy ezen a pályán helyezkedj el?

Nem, egy pillanatig sem gondolkodtam máson. Igaz, elvégeztem a jogi egyetemet, le is doktoráltam Szegeden, de mindig is ezt akartam csinálni. 22 éves voltam, amikor éppen itt, Kecskeméten debütáltam a Cigányprímásban, onnantól magával ragadott a színház. Érdekes, hogy négyen vagyunk fiútestvérek, rajtam kívül mégsem választotta senki hivatásának a színházat. Mindhárom öcsém civil foglalkozású.

Nem is tudnál mással foglalkozni?

A pandémia alatt döbbentem rá igazán, hogy nem. Akkor kényszerűen elgondolkodtam, hogy ha akkoriban a jogász pályát választom, most nem lennék ilyen nehéz helyzetben. Mégsem vágyódtam el egy pillanatra sem. Szerintem ezt nem is igazán lehet másként művelni, hiszen ez a szakma éppen akkor tud hosszan és jól működni, ha megszállott szerelemmé válik. Enélkül nincs értelme, és azt tapasztalom, hogy akiben nem kel életre ez az érzés, a hátráltató tényezők miatt hamar fel is adja.

Volt szerencséd prózában és zenei előadásokban is kipróbálni magad. Nem bánod, hogy végül az opera mellett tetted le a voksod? Van ma létjogosultsága a műfajnak Magyarországon?

Mivel egy viszonylag zárt világban létezem, nehezen tudom felmérni, hogy az operán kívül mi zajlik, mire van igénye a színházszerető embereknek. A saját megítélésem szerint az opera nem vált múzeumi műfajjá, hanem túlélt. Nem csupán Mozart és Verdi miatt, hiszen a kortárs operairodalomban is bőven tapasztaljuk, hogy igenis van folytatás. Néha egészen más dallamvilágokkal dolgoznak a mai kortárs operaszerzők, de szerintem rendkívüli produkciók születnek, amelyeknél nehéz éles határt húzni a musicalek, a popzene, vagy más műfajok között. Az opera fennmaradását szolgálja továbbá az is, ha egy több tagozatú színházban van a bemutató, hiszen ez már eleve egyfajta elvárást támaszt az előadás felé mind a prózai, mind a dramaturgiai oldalról. Szerintem ez meghatározó tényező, hiszen a mondanivaló, az érthetőség és az aktualitás segít, hogy ez a műfaj képes legyen évtizedről évtizedre túlélni.

Az operának tehát van miből merítkeznie. Te kiből töltekezel szakmailag?

Gyermekként természetesen az édesapám, a nagyapám és az ő kollégáik, az akkori nagy színészek töltötték be a példaképek szerepét az életemben. Később elkezdtem érdeklődni a filmek iránt, onnantól pedig az inspirációmat olyan realista figurákból merítettem, mint Bogusław Linda vagy Daniel Olbrychski. Érdekes, hogy mindig inkább a színészekből, mintsem az énekesekből töltekeztem. Ha viszont a mostani színészóriások közül kellene választanom, egészen biztosan Kőszegi Ákost mondanám, akit megszámlálhatatlanszor láttam játszani, többek között a Hairben is, ahol édesapámmal felváltva alakították Bergert. Énekesek közül kiemelném Mario Del Monacót, valamint Franco Corellit. Nem olyan régen rájöttem, hogy a verista figurák sokkal közelebb állnak hozzám. Könnyebben azonosulok velük, mint egy belcantó hőssel. Egyszerűen, őket az életből vett szituációk, ezáltal sokkal inkább a jellemábrázolás, színházközeliség jellemzi.

Egy művész számára fontosak a visszajelzések, még ha ennek megítélésében nem is egyformán gondolkodnak. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez?

Neves művészeket is láttam már azért elbizonytalanodni, mert semmilyen visszajelzést nem, vagy hosszú távon csak negatívat kaptak. Utóbbival lehet bánni, csupán az a fontos, hogy tudjuk, kitől fogadjuk őket tanító jelleggel, és kitől rosszindulatként. Ez tulajdonképpen egy csapatjáték: ha észrevesszük az embereken, hogy tetszik nekik, amit csinálunk, az már egy pozitív visszajelzés. Ugyanakkor könnyű belesodródni a már-már ártó maximalizmusba a kritikák túlzott, válogatás nélküli befogadásával. 

Ezen olykor segíthet a hétköznapokból való kiszakadás is. Mit csinálsz, amikor időnként sikerül a polcra helyezned a színházat?

Annak ellenére, hogy folyton játszanék és énekelnék, könnyedén el tudom foglalni magam a munkán kívül is. Rengeteg hobbim van, szeretem az életet és nagyon szeretem megélni a pillanatokat. Duna-parti házban élek a feleségemmel és a két fiammal, ahol nagyon szeretek a kertben tevékenykedni, de gyakran kényeztetem a családot főzéssel is. Imádom a vizet, a vízi sportokat, az utazást, a tengert. Egy éven át óceánjárón dolgoztam, amivel bejártuk az egész világot, azt nagyon szerettem. Ezen hobbik egy részét a nagyapámtól lestem el, ő 57 éves korában, a csúcson hagyta abba, amikor a szakma számára a legtöbb örömet okozta. Onnantól kezdve csak velünk foglalkozott és a számára kedves hobbiknak élt. Sosem unatkozott. Elképzelhető, hogy én is ilyen leszek, sőt, ilyen szeretnék lenni!

Foglalkoztat már az operaéneklés utáni jövő gondolata?

Néha eszembe jut, hogy jó lehet prózai darabokban játszani, szabadon, pusztán a szöveg által behatárolva, éneklés nélkül. Ám a zene, amennyire megköt, annyira adhat is az élménynek, megformálásnak. Jogász biztosan nem lennék, bár ki tudja… Azt vallom, hogy éljünk a pillanatnak és tegyünk mindent úgy, ahogy akkor éppen, a leginkább szeretnénk. Talán úgy döntök majd, hogy eladok mindent, veszek egy vitorlást és odaköltözünk a családdal. Bármi megtörténhet! Amikor majd eljön az ideje, biztosan tudni fogom a választ.

Forrás: Kecskeméti Katona József Színház