Nem nagy truvájKardos RóbertODEFarkas ÁdámKállai Ferenc
  • facebook
  • instagram
  • 2021. október 23., szombat
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    “Fontos, hogy az előadás kapaszkodót adjon” – Vidovszky György Szombathelyen rendezett

    2021. október 11., hétfő 06:00

    Siobhan Dowd és Patrick Ness regényét, a Szólít a szörnyet Vidovszky György adaptálta magyar színpadra és egyben rendezi a Weöres Sándor Színház és a Mesebolt Bábszínház közös előadását. Vidovszky 2015-től a Kolibri Színház főrendezője. 2007-től részben Dublinban él, és oktat a Dublin City Univesityn és a St. Patrick’s College-on. A rendezővel az október 7-ei premier előtt, még a próbák idején beszélgetett a Ráadás magazin.

    A Szólít a szörny (A Monster calls) eredetileg regényként jelent meg, majd készült belőle egy film is 2017-ben, amely azonban finoman fogalmazva nem vezette a nézettségi listákat. Ugyanakkor létrehozott egy karakteres látványvilágot. Hogyan lehet a színpadon ehhez kapcsolódni, vagy valami merőben újat létrehozni éppenséggel az alkalmazott bábtechnika segítségével? Egyáltalán a látvány fontos elsősorban, vagy a belső mondanivalóra koncentrál az előadás?

    Már a kiinduló pont is más, mert én a regényből indultam ki, és nem a filmből. A film a regény érzékeny, de alapvetően hollywoodi adaptációja. A megvalósításhoz úgy fogtak hozzá a filmkészítők, olyan sztárokkal, olyan anyagi háttérrel, és olyan esztétikai hozzáállással, amiből egyértelműen következett az, hogy például a legmodernebb digitális technikával fogják megteremteni a „címszereplő” szörnyet, körülbelül úgy, ahogy az le van írva a könyvben. Véleményem szerint ez a technika rátelepszik a filmre, a történetre. Mindez a színházi megvalósítás során alapvető kérdéseket vet fel, hiszen amikor az ember a regényt olvassa, akkor kap egy leírást erről a szörnyről, rögtön a regény első oldalain, aztán időnként egy-egy külső tulajdonsága megemlítődik, de alapvetően nincs állandóan újra és újra a képzeletünkbe vésve, hogy hogyan is néz ki. Inkább az dominál, amit mond, amit képvisel. Innentől az olvasó képzeletére van bízva, hogy mennyire, mikor, mit lát bele a szövegbe, de alapvetően engedi, hogy a lényegre koncentráljunk, arra, amit a szörny valójában képvisel. A színházi előadásban pont a regény és a film közé kell pozícionálni magunkat, hiszen a színház azért mégiscsak részben képekből építkezik, különösen, ha bábszínház. Vagyis nálunk is nagyon fontos, hogy a képek, a kompozíciók, hogyan tudnak mesélni. De nem tudunk az illusztrációnak arra a szintjére emelkedni, mint a film, és nem is akarunk, nem is volt szándék, pont azért, mert úgy éreztem, hogy a lényegtől venné el a figyelmet. Nálunk ebben az előadásban a bábok, a maszkok, minden, eszközként funkcionálnak. Eszközként, amit a színész maga elé tart, magára vesz, azért hogy bizonyos szerepeket felvállaljon, vagy bizonyos dolgokat képviseljen. Ez nemcsak a szörny esetében van így, hanem a főszereplő fiú esetében is. A mi előadásunkban a bábos és a báb viszonya, a maszk és a bábos viszonya, gyakorlatilag minden pillanatban a leglényegesebb kérdések közé tartoznak. Találtunk erre Mátravölgyi Ákos tervezővel egyfajta vizuális megoldást, de ez messze nem illusztrálja ennek a szörnynek a regényben leírt és a filmben megvalósított„faszerűségét”.

    Fotó: Weöres Sándor Színház

    A darabválasztás az Ön érdeme?

    A Mesebolt Bábszínház már sok-sok évvel ezelőtt szerette volna ezt a regényt színre vinni, de nem kapták meg az adaptációs jogokat, részben azért, mert éppen készült a film, utána pedig elhamvadt a dolog. Most ismét előtérbe került. Akkor kerültem én a képbe, felkértek, hogy amennyiben ez engem érdekelne, segítsek. Végül is a jogokat nagy nehezen megszereztük.

    Ezek szerint Magyarországon még nem mutatták be ezt a darabot?

    Nem, még nem. Erre a színházi adaptációra különleges engedélyt kaptunk a szerzőtől. Bár már készült a regényből egy színházi feldolgozás két évvel ezelőtt Angliában, és azt tekintik most elvileg az egyedül érvényes színházi változatnak világszerte, végül elég körülményes módon, sok-sok kérésre, engedélyt kaptunk, hogy teljesen más adaptációt használjunk, amit én készítettem el. Ez merőben más, mint az angliai, főként azért, mert mi elsősorban fiataloknak szánjuk ezt az előadást, és ráadásul bábtechnikát alkalmazunk. Ez újdonságként hatott az elbíráláskor, és legyünk őszinték, valószínűleg piaci aggodalmak se nagyon lehettek velünk kapcsolatban, nem különösebben befolyásolja az angol színházi piacot a mi előadásunk.

    Fotó: Weöres Sándor Színház

    Az angol adaptáció gondolom élőszereplős?

    Igen, az, élőszereplős. Azt nem mondanám, hogy Broadway-verzió, de mindenesetre sok pénzből készült látványos produkció, teljesen másként gondolkodik a történetről, és az előadásról, mint ahogy mi. Ilyen értelemben valóban egy alternatív változat születik itt meg Szombathelyen.

    Az hogy ön részben Írországban él, befolyásolta azt, hogy az előadás zöld utat kaphatott?

    Annyiból igen, hogy onnan részben könnyebb volt intézni a jogokat, könnyebb volt megtalálni azokat a támogatókat, akik ebben segítettek. Kinti, írországi színházi emberek, elsősorban Marina Carr drámaíró jót álltak értem, vagyis azért, hogy megfelelő, a regény szellemiségéhez hű adaptáció születik majd.

    A regényben, a filmben és nyilván a darabban rengeteg aktualitás, szomorú aktualitás van. A szülők elvesztésétől kezdve, az iskolai zaklatáson át, a belső félelmekig. Léteznek egyáltalán hasonló darabok, szövegek, amelyek megfelelő pillanatban adhatnak a tizenéveseknek segítséget?

    Vannak az elmúlásról, az elvesztésről fiataloknak, sőt gyerekeknek szóló regények, darabok, történetek. De az kétségtelen hogy mindezek inkább még a tabutémák közé tartoznak a színházban, ugyanis ha nincs kellő érzékenységgel felépítve a történet, akkor nagyobb fájdalmat, és sérülést okozhat a nézőnek, mint amit aztán kezelni lehet. Fontos, hogy az előadás inkább kapaszkodót adjon, s ne csak a fájdalmat erősítse föl, ne csak a sebeket tépje föl adott esetben, egy gyerekben. Vagy ne a félelmet ébressze föl, mert lehet, hogy olyan nézővel fog találkozni ez az előadás, aki éppen személyesen érintett valamelyik szülője, nagyszülője miatt. Ne a fájdalmat erősítse, hanem megerősítse őt abban, hogy vállalhatja a saját érzelmeit. Ebből a szempontból a Szólít a szörny a maga komplexitása miatt különleges. Általában nagyon sok fejtörést okozott nekünk is, hogy mindennek a pontos helyét megtaláljuk az előadásban, érzelmileg is tisztán legyen követhető, de közben meg természetesen érdekes is legyen, és ne süppedjünk bele az önsajnálatba, és a szomorúságba.

    Fotó: Weöres Sándor Színház

    Hogyan lehet megmaradni középúton, az érzelgés és a sokkolás között?

    Ha tudnánk előre, az nagyon jó lenne. Most vagyunk az utolsó fázisban, folyamatosan változtatunk apróságokon, néha nagyobb dolgokon is. Egy-egy összpróba után, az ember mégiscsak azt mérlegeli, hogy ha nem ismerné a történetet, akkor hogyan hatna rá, hogyan működne, vagy mit értene belőle. Mindenképpen el kell kerülni, hogy az előadás öncélú legyen, de közben, még ha ez nem is fantasy előadás, mégis a néző fantáziájára építő előadás legyen, tehát a titokzatossága ne valami megfejthetetlen misztikusság felé haladjon, hanem az érzelmi mélységeket nyissa meg a nézőnek. Az, hogy ez a főszereplő fiú a poklokat éli meg, ezt is természetesen megpróbáljuk ábrázolni, de nem az önsajnálatot erősítve, hanem úgy, ahogy a regény is teszi. Ott van ebben valóban a lélektani horror, az hogy valaki a saját démonaival szembesül, de a történet azt meséli el, hogy hogyan tud tőlük megszabadulni.

    Hogyan küszöbölhető ki, hogy a bábos technika és színészi játék kettőssége ne legyen zavaró? Vagy ne érezze azt a néző, hogy behoznak egy bábot csak azért, mert azt az effektet másként nem lehet megmutatni?

    Szerencsére nem ezért hozzuk be a bábokat. Bár vannak olyan részei az előadásnak, amit csak és kizárólag bábbal lehet a legtökéletesebben megoldani. Két dologra kell tekintettel lenni. Az egyik, hogy tinédzsereknek játsszuk ezt a darabot. Tinédzserek nem járnak már bábszínházba, sőt kifejezetten kínos is lehet számukra ez a műfaj. Amíg egy kisgyerek elhiszi, elfogadja a bábszínház játékszabályát, nem vár magyarázatot, addig egy tinédzser a forma, a műfaj miatt, mindenféle átmenet nélkül nem fogadja el, hogy bábokat fog nézni. A színészek a bábot ebben az előadásban mint eszközt használják, „összekacsintanak” a nézőkkel, amikor életre keltenek egy bábot, és reméljük, hogy a tinédzser nézők sem fogják éppen ezért dedósnak érezni a játékot, hanem éppen ellenkezőleg egy különleges formavilágú előadás beavatottjaivá válhatnak. A műfaj-választás egyébként tartalmi vonatkozású, a történeten belüli dramaturgiai fordulatra épül, amiről most előre többet árulnék el.

    Fotó: Weöres Sándor Színház

    Felnőttek esetében is működik a dolog?

    Nagyon remélem, hogy igen. Semmiféle gügyögés nincsen az előadásban. A tinédzsereknek szóló előadások formanyelve semmiben nem különbözik a felnőtteknek szólóktól, csak témaválasztásában más. Olyan történteket dolgozunk fel, amik érinthetik őket, és a korosztályukkal összefüggésbe hozhatóak. De ebben az előadásban sok olyan kérdés is van, ami éppen a felnőtteknek lehet ismerős, részben a saját régi traumáira emlékeztetheti, vagy ha van egy nagyjából hasonló korú gyereke, és úgy érzi, nem mindig értette meg annak gyereknek a dühét, adott esetben inadekvát viselkedését bizonyos traumatikus helyzetekben, akkor ez segítheti őt az elfogadásban.

    Nem valószínű, hogy a tinédzser majd a szüleivel akar színházba menni.

    A színház is ebben gondolkodik. Lesznek délutáni előadások, amikre szervezett diákközönség érkezik iskolákból és vannak esti előadások, amire felnőtt nézőket várunk, akik természetesen elhozhatják a gyermeküket. Reméljük a cím nem zavar meg senkit, és nem három éveseket hoznak majd, hogy valami ijesztgetős szörnyet nézzenek. Fontos, hogy ezt az előadást tényleg 14 év felettieknek ajánljuk. Nehéz megmondani, hogy a felnőtt nézők esetében kiben, hogyan csapódik le az előadás mondandója, én azt remélem, hogy inkább támpontot ad, és megerősít abban, hogyan kell tudnunk elengedni a számunkra fontos személyeket. Mert el kell engednünk, különben benne maradunk abban a rémálomban, ami ezzel jár. A tinédzserek esetében, úgynevezett feldolgozó drámafoglalkozás követi az előadásokat. Ez nem azt jelenti, hogy megmagyarázzuk, hogy mi történt az előadásban. Drámapedagógiai módszerekkel megpróbálják őket szólásra bírni, hogy ne maradjon semmi kibeszéletlenül. Reagálhatnak a történetre, a történet során felgyülemlő kérdésekre, érzésekre. Ez nem magyarázat lesz, hanem élmény- és trauma feldolgozás, érzékenyítés. Tudjon megnyilvánulni, vagy hallja a társait, hogy hogyan nyilvánulnak meg. Hiba lenne, ha csak odadobnánk ezt a történetet, ezt az előadást, és utána véletlenre bíznánk, hogy vagy beszélgetnek róla szülőkkel, tanárral, társakkal, vagy nem.

    A Szólít a szörny után Önt milyen feladat várja?

    Közvetlenül utána Tatabányára megyek, ahol felnőtteknek szóló darabot, Tasnádi István Közellenség című darabját rendezem. Hogy Szombathelyen hogyan folytatódik a pályafutásom, az nyilván a Szólít a szörny fogadtatásától is függ.

    Forrás: Weöres Sándor Színház

    Ráadás Magazin

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka