Februárban tartotta a Mese a madárfészekrőlcímű előadás bemutatóját a debreceniVojtina Bábszínház, melynek rendezői Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel, a Csokonai Színház művészei. Habár Zsuzsi és Dani maguk is bábosok, és többször dolgoztak már a Vojtinában, rendezőkként most először jegyeznek egy produkciót a saját társulatukon kívül. Ezért interjúban meséltek a történetről, annak világáról, és arról, hogy milyen kihívásokkal találkoztak első hivatalos rendezésük kapcsán.

Mit jelent, miről szól nektek a Mese a madárfészekről című történet?

Lehőcz Zsuzsa: Több rétege is van a mesének, ami fontos helyzetekre világít rá. Számunkra az egyik legérdekesebb motívum az, hogy a terveinket és a vágyainkat mennyire tudjuk elengedni vagy megváltoztatni, amikor hirtelen megváltoznak a körülmények. Tragédiának éljük-e meg, ha valami, amit elterveztünk nem jön össze, vagy ki tudunk-e találni egy új forgatókönyvet, ami lehet, hogy jobban sikerül, mint az eredeti. Ez egy teljesen hétköznapi helyzet, amivel mindannyian – felnőttek és gyerekek egyaránt – elég gyakran találkozunk. Nagyon fontos motívuma a mesének a figyelem: mennyire figyelünk egymásra – hiszen ez teremti meg a békés együttélés alapját. Attól igazán szép és működőképes a világunk, hogy sokfélék vagyunk benne. Ezért sem szabad bántanunk a nálunk gyengébbeket, mert nélkülük szegényebb lenne a saját életünk. 

A szövegkönyv egy afrikai népmese, Az asszony meg a madár című történet alapján készült, amiben egy asszony kivágja egy fának a törzsét, elpusztítva ezzel a rajta lévő madárfészket. A madár, hogy együttérzésre és belátásra tanítsa meg az asszonyt, elrabolja tőle gyermekét. Ezáltal képes belátni korábbi tetteinek következményét. Mi áll a ti mesétek középpontjában?

L. Zs.: A mi mesénk középpontjában a főszereplő, az asszony belső útja áll az elvakult és önző akarástól a belátásig és a figyelemig. Ezért az eredeti mesét kiegészítettük egy utazással a madarak birodalmába, ahol az emberasszonynak helyt kell állnia az ő világukban, hogy megérezze a madár-lét nehézségét és empatikussá válhasson. Így érdemli ki, hogy visszakaphassa a kisfiát.

Egy korábbi interjúban azt mondtátok, hogy érdeklődtök a fizikai bábszínház iránt. A próbákat nézve ez a forma ebben az előadásban meg tud mutatkozni. Ti mit gondoltok erről? Ez cél volt az előadás formanyelvének kitalálásában?

Takács Dániel: Ebben az esetben nem volt kifejezett célunk, hogy a test nagy szerepet kapjon a kifejezésben. A formát az anyag hozta, mivel kétféle entitás szerepel a történetben: emberek és madarak. Az alkotótársakkal való beszélgetések során született meg az a forma, hogy a földhözragadt és behatárolt embereket síkmaszkokkal, a légies és törékeny madarakat pálcás bábokkal jelenítsük meg. Persze az ember nem tud kilépni abból a körből, ami foglalkoztatja; ehhez hozzáadódik az is, hogy a társulat nagyon jól mozog, úgyhogy használjuk a fizikai színház elemeit az előadásban.

Nagy hangsúlyt kap az előadásban a mozgás. Milyen mozgásvilág, és milyen zenei atmoszféra lesz a produkcióban?

L.Zs.: Az előadás első fele maszkos játék, így nagy jelentőséget nyer a testtel való kifejezés. A második részben pedig az anya bunraku báb alakban keresi a fiát az erdőben; ez a metaforikus tér is a színészek testéből jön létre.

T.D.: Az előadás zenei szövete egyrészt a szereplők érzelmi állapotát aláfestő motívumokból, másrészt a stilizált térben történő helyszínábrázolást kiegészítő atmoszférikus megszólalásokból áll. A hangulatok megteremtésében elsősorban a számunkra ismerős közép-európai, balkáni zenei tradícióból merítünk, amit megfűszerezünk a közép-afrikai balafonjátékra utaló melodikus ütőkísérettel. A zenei szólamaink olyanok, mint a költöző madarak, átszelik a kontinenseket.

Rendezőként milyen kihívások vannak számotokra a próbafolyamatban?  

L. Zs.: Rengeteg a kihívás, egyre jobban tiszteljük a rendezők munkáját. Először is fontos feladat, hogy legyenek játékötleteink, hogy fogódzót adjunk a színészeknek, merre induljanak el, de hagyjunk teret az ő kreativitásuknak, mert mindig sokkal jobb ötletek születnek a próbán. Az is fontos feladat, hogy meg tudjuk fogalmazni a szereplők motivációját az egyes pillanatokban és felismerjük, hogy kinek milyen segítségre vagy információra van szüksége. 

T.D.: Aztán a próbákon kívül a rendező az, aki átlátja az egészet (vagy legalábbis megpróbálja), kézben kell tartania minden előadással kapcsolatos teendőt, tudnia, hogy mi hiányzik még (kellék, zene, stb.), kapcsolatot kell tartania a társalkotókkal, és nem utolsó sorban jól kezelnie az időt, hogy mindenki komfortosan érezze magát a produkcióban. 
Ebből a szempontból egyrészt stabil alapot nyújt a Vojtina jól működő és odaadó stábja, másrészt nagy biztonságot jelent az érzékeny és tapasztalt alkotócsapat Boráros Milada íróval, Veres András dramaturggal és Boráros Szilárd tervezővel, akik a saját klasszikus feladatkörükön túl holisztikus módon tekintenek az előadás egészére.

Milyen élmény együtt dolgozni a társulattal, mind szakmailag, mind emberileg?

L. Zs.: Felemelő! Nyitottak, együtt gondolkodnak – a saját szerepükről és a nagy egészről is-, tele vannak ötletekkel és magas színvonalon teljesítik a feladatot, ami a mozgást, a színészi játékot, a bábmozgatást illeti. 

T.D.: Odaadással és érdeklődéssel dolgoznak és már most látszik, hogy nagyon izgalmas előadás születik meg a kezeik között. 

Mit gondoltok, miért fontos ezt az előadást napjainkban bemutatni?

L. Zs.: Gyerekként is, felnőttként is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amit mi akarunk, az a legfontosabb, foggal-körömmel ragaszkodunk az elképzelésünkhöz vagy a vágyunkhoz. Ez a mese megmutatja, hogy lehet más szemszögből is nézni a dolgokat. Az empátia és az odafigyelés fontosságára tanít, ami szerintem nagyon fontos és egyre fontosabb. 

T.D.: Másrészt pedig úgy véljük, hogy azt a gondolatot, hogy meg kell óvnunk a minket körülvevő élővilágot, a felnövekvő generációknak idejekorán el kell sajátítaniuk.

Forrás: Vojtina Bábszínház