Tenki RékaZoltán ÁronThuróczy SzabolcsPataki Ági
  • facebook
  • instagram
  • 2024. október 18., péntek
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Fontos nekem a bizalom és a szeretet jelenléte a színházban” – Interjú Csabai Csongorral

    2024. május 27., hétfő 10:53

    Csabai Csongor 1996-ban született Ajkán, Magyarpolányban nőtt fel. Már gyerekként bekerült a Komáromi Sándor drámapedagógus vezette Teleszterion Színházi Műhelybe, később a Kaposvári Egyetem színész szakán tanult Kéri Kitty és Uray Péter osztályában. 2023-tól a tatabányai Jászai Mari Színház tagja.

    Csabai Csongor

    Mikor döntöttél úgy, hogy színész leszel?

    Magyarpolányban születtem, ott működött a Galagonya diákszínjátszó kör Komáromi Sándor
    vezetésével, ahová a nővérem és a bátyám is járt. Nyolc évesen kerültem bele ebbe a
    közegbe, ez volt az egyetlen dolog, ami a hiperaktív energiáimat le tudta kötni.

    Vonzott is a színház, vagy csak azért kezdtél oda járni, mert a testvéreid is ott voltak?

    Édesanyám döntött így, mert egyszer, amikor keresett a faluban, meglátta, ahogy a
    Faluházban egy zsámolyon ülök és tátott szájjal nézem, amit az emberek a színpadon
    csinálnak. Később dolgoztam a Forrás Színháznál, a Telesztion Színháznál, de középiskolás
    koromban eltávolodtam ettől a közegtől és vendéglátást tanultam.

    Miért távolodtál el?

    Volt akkor egy nagy szerelmem, aztán belekerültem olyan dolgokba, amikre nem vagyok
    büszke, inkább az önrombolás útjára léptem.

    Csabai Csongor és Dévai Balázs / Fotó: Sipos Zoltán

    Mikor kezdtél el újra színházzal foglalkozni?

    Érettségi után a Nemes Nagy Ágnes Színitanodába felvételiztem. Egyik egyetemre sem
    adtam be a jelentkezésemet, mert azt éreztem, az idegrendszerem még nincs kész erre.

    Miért pont a Nemes Nagyba felvételiztél?

    Kató Balázs dolgozott Naszlady Évával, és jó szívvel tudta ajánlani édesapáéknak. Két évig
    jártam a Nemesbe, ott ismerkedtem meg az egyik legjobb barátommal, akivel később az
    egyetemen is osztálytársak lettünk. Az volt a lényeg, hogy jó közegben, szerető emberek
    között tudjak alkotni, és nem az, hogy mindenképp felvegyenek valamelyik egyetemre. A

    Nemesből egy olyan papírom van, ami statisztálásra jogosít. Mégsem a papír miatt
    felvételiztem Kaposvárra és a Színműre – az nem számít igazán a színházi szakmában -,
    hanem mert azt éreztem, ez a következő lépés.

    Figeczky Bence, Csabai Csongor / Fotó: Sipos Zoltán

    Végülis miért és hogyan kerültél a Kaposvári Egyetemre?

    Szerettem volna más tanárokkal és rendezőkkel is találkozni. A pálya előtt az egyetemen
    lehet leginkább megtapasztalni, hogy egy olyan biztonságos környezetben dolgozhasson az
    ember, ahol mindent ki tud próbálni. Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon jó
    osztályközösségbe tartozhattam, nagyon jó osztályfőnökeim voltak, és miután kikerültem a
    pályára, szintén egy jó közegben találtam magam.

    Felvételiztél az SZFE-re és Kaposvárra is? Volt benned olyasmi, hogy inkább ide vagy
    oda szeretnél kerülni, vagy teljesen mindegy volt, hogy hova vesznek fel?

    Rám ragadt a “pesti kör” a Nemesben, miszerint Kaposvárra ne, mert ott nem olyanok
    tanítanak, akiktől érdemes lenne tanulni, ami persze hülyeség. Az SZFE túlságosan fel volt
    magasztalva, a Kaposvári Egyetem pedig le volt szólva.

    Végül a Kaposvári Egyetemre vettek fel Kéry Kitti és Uray Péter osztályába. Mit hozol
    onnan?

    Örültem, hogy az osztályfőnökeim komoly hangsúlyt fektettek az önismeretre, és nemcsak
    saját magunkat ismertük meg sokkal jobban, hanem a többieket is, az ő problémájukat és
    gondolkodásmódjukat is, így egy erősen összekovácsolódott osztályközösség lettünk. Mi nem
    tapasztaltuk azokat a vádakat, hogy például Kaposváron nincs rendes tanítás. Minden nap
    bejártunk, minden nap voltak óráink. A mai napig emlékszem például a Tavaszi áldozat című
    vizsgánkra és arra, amit Karinthy szövegek alapján hoztunk létre.

    A Covid járvány milyen hatással volt a főiskolai létedre?

    Az első két hónap felüdülés volt. Végigmelóztunk két évet, aztán egyszer csak rengeteg
    szabadidőnk lett. Persze az órákat le kellett adni, csak skype-on, aminek egyébként nem láttam sok értelmét. Kreativitás szintjén volt olyan hozadéka, hogy megtanultam vágni,
    szerkeszteni, és próbáltam arra figyelni, hogy mit tudok ebből az egészből tanulni. Ettől
    függetlenül nagy törés volt ez mindenki számára, egy csomó rendező be lett ígérve, akikkel
    dolgozhattunk volna, és éppen nagyon belendült az osztály.

    Csabai Csongor, Figeczky Bence / Fotó: Sipos Zoltán

    Tudtad, hogy a Jászai Mari Színházba szeretnél szerződni?

    Sokszor haragszom magamra, amiért nem nézek utána dolgoknak, de bevallom, a Tatabányai
    Jászai Mari Színház nem volt rajta a térképemen, és nem is láttam ott előadásokat.
    Negyedéven a Csiky Gergely Színházban játszottam Kaposváron, akkor jött hozzánk
    rendezni Guelmino Sándor, aki a Jászai művészeti vezetője. Vele csináltuk Lars von Trier
    Hullámtörés című filmjéből készült előadásunkat, amiben Guelmino Sándorral nagyon
    megszerettük egymást. Kedvelem a rendezéseit, a látásmódját, és azt is, ahogy a színészekkel
    bánik. Biztonságban éreztem magam. Ő hívott Tatabányára, ott töltöttem a gyakorlati évemet,
    ahol nagyon komoly szerepekkel kínáltak meg. Guelmino Sándor szerette volna, hogy
    bizonyítsak, hogy megmutassam azt, amit ő meglátott bennem Kaposváron. Abban az évben
    volt a Részegek, az Amadeus – amiben Mozartot játszottam -, a Kasimir és Karoline, és a
    Jógyerekek képeskönyve is.

    Azt érezted, hogy ide nekem az oroszlánt is, bármit meg tudok csinálni, vagy inkább
    ijesztő volt?

    Rettenetesen örültem, hogy szakmailag ekkora feladatokat kaptam, viszont nagyon féltem. A
    Részegek próbafolyamata számomra nagyon nehéz volt. Arra nem készít fel az egyetem, hogy
    milyen, amikor új közösséggel, új emberekkel találkozol, akiknek más a ritmusa, és meg kell
    mutatnod, hogy érdemes vagy erre a pályára, ez nagyon frusztráló tud lenni. Teljesíteni
    akartam, nem tudtam belelazulni a helyzetekbe, görcsösen akartam, hogy jó legyen, és ez
    ráment a kreativitásomra. Most, hogy már több ideje Tatabányán vagyok, szuper közösségnek
    tartom ezt a társulatot. Ez nem elfogultság, mondhatni családként működünk.

    Lehetséges lenne úgy elindítani az embereket egy egyetemről, hogy ne legyen ilyen
    nehéz élményük az első időszakban, vagy ez mindenképpen megtörténik?

    Ha emlékeim nem csalnak, első vagy másodéven azért közölték velünk, hogy szabadesésben
    leszünk, és meg kell kapaszkodni valamelyik sziklán, mert nem lesz ott senki. Egyedül van az
    ember a frusztrációival, önértékelésével, aztán ezen túl kell lépni, meg kell érteni. Mivel
    mindenki egyedi és teljesen másképp gondolkodik, nincs olyan általános recept, ami mindig
    beválik.

    Hóhérok / Csabai Csongor / Fotó: Sipos Zoltán

    Hogy múlt el nálad a kezdeti görcs? Az idő megoldotta, vagy tudtál érte tenni valamit,
    hogy megnyugodj?

    Nagyon sokszor visszhangzik a fejemben, amit Őze Lajos mondott, hogy idő, bizalom,
    türelem. Nemcsak mások felé, hanem magunk felé is. Ezt szeretném képviselni. Kellett az
    idő, nemcsak a társulat felé, hanem arra is, hogy megnyugodjak, hogy ne érezzem állandóan;
    teljesítenem kell, meg kell mutatnom, jól kell működnöm. Az ember lehet fáradt, ideges,
    lehet ilyen-olyan, ettől izgalmas. Egyébként attól nyugodtam meg igazán, hogy elkezdtem
    szeretni ezeket az embereket és azt érezni, hogy ők is szeretnek engem.

    Hogyan láttad az SZFE átalakítását a Kaposvári Egyetemről nézve? Milyen hatással
    volt az osztályra és rád?

    Sokat beszélgettünk erről, csináltunk is egy videót, ami nem feltétlenül az SZFE
    elfoglalásáról szólt, inkább egy naív és gyermeteg hozzászólás volt a világ történéseihez,
    hogy ezt nem szabadna engednünk. Rengeteg olyan dolog történik körülöttünk, aminek nem
    szabadna megtörténnie. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem lehet mit mondani, mert az
    ember alól kirántják a szőnyeget és olyan, mintha egy helyben kiabálna, de közben nem
    hallaná senki, mert nem is akarják meghallani. Próbáltunk tenni valamit, beszélgettünk
    SZFE-sekkel, lejöttek hozzánk, ott voltunk a tüntetéseken, fölvonultunk. Nem akartam
    kihátrálni ebből, csak közben volt egy globális szomorúság azzal kapcsolatban, hogy végülis
    mi az értelme, mi lesz ennek a kimenetele? Sokszor érzem azt, hogy nem tudunk változtatni,
    bármit csinálunk.

    Csabai Csongor, Bartos Ági, Figeczky Bence / Fotó: Sipos Zoltán

    Hogy kezdesz neki egy szerepnek? Sokat olvasgatod a szövegkönyvet, vagy egyből
    megtanulod a szöveget?

    Rettenetesen gyűlölök szöveget tanulni, nehezen is megy bele a fejembe. Sokkal gyorsabban
    tanulok úgy, ha egy szituáció már föl van vázolva, vagy elkezdünk rendelkező próbát tartani,
    akkor valahogy jobban kapcsolódik az idegrendszeremhez. A Hóhérokban egy dadogós
    srácot kell alakítanom, aki ha felhúzza magát, dadogni kezd, ehhez találtam egy folyamatos
    mozgást, amit Szikszai Rémusszal együtt találtunk ki, aki az előadás rendezője. Ő mondta,
    hogy kezeljem szabadon a dadogást, akkor dadogok, amikor szeretnék. Abban a
    próbafolyamatban például, mivel egy nagyon szélsőséges karaktert kellett megalkotni, azt
    éreztem, gyorsan megy az építkezés. Miközben ott van például a Játszd újra, Sam!, ahol egy
    üzletembert játszom, aki sokkal fontosabbnak tartja a munkáját, mint bármi mást. Egy
    ilyenfajta embert sokkal nehezebb volt megcsinálnom, mert nagyon nem értettem vele egyet,
    én egyáltalán nem ilyen vagyok. Ha valamit ki kellene emelnem abból, ahogyan építkezek,
    akkor az érzeteket mondanám.

    Mondtad, hogy fontos számodra a bizalom. A rendező, a kollégák vagy az önmagadba
    vetett bizalomra gondolsz inkább?

    A közösség bizalma az igazán fontos, a rendezők jönnek-mennek, nem mindig ugyanazzal az
    emberrel találkozunk. Az embernek saját magában is bíznia kell ahhoz, hogyha nem érzi jó
    útnak azt, amit a rendező mond, akkor ki tudjon állni az igaza mellett vagy kialakulhasson
    egy vita, ami az előadást szolgálja. Ha nincs bizalom, az ember folyamatosan fél, befeszül,
    eltűnik a kreativitás és nem tud teljesíteni.

    Csabai Csongor az Amadeusban / Fotó: Sipos Zoltán

    Hogy viseled, ha nem alkotótársként kezelnek?

    Találkoztam már olyan rendezővel, aki a telefonját nyomkodta miközben próbáltunk. Ez
    éppen egy olyan időszakomban történt, amikor bizonytalan voltam abban, hogy jó-e amit
    csinálok. Kinéztem rá, megkérdeztem, hogy jó-e, ő felnézett a telefonjából, és csak annyit
    mondott; jó lesz. Ha most történne velem ugyanez, már egész másképp reagálnék.

    Hogyan reagálnál?

    Innen visszagondolva már másképp látom a helyzetet, de minden szituáció más és más.
    Sokszor van olyan, hogy nem tud kapcsolódni két ember, de akkor azt nem felül kell viselkedni, hanem el kell fogadni, és megpróbálni megtalálni azt, ami viszont működhet
    kettőnk között.

    Szoktál kritikát olvasni? Milyen hatással van rád?

    Legyen jó vagy rossz a kritika, el kell raktározni, félre kell tenni. Sosem érzem azt, hogy egy
    gratulációtól épülnék, jólesik, de a mai napig nem tudom kezelni. Megköszönöm, de közben
    lehajtom a fejem, zavarban vagyok. A kritika nem határozhatja meg az ember gondolkodását
    saját magáról.

    Éreztél már olyat, hogy kész vagy egy szereppel?

    Otthon előfordult olyan, amikor elmondtam egy szöveget, és azt éreztem, ezt most mindenkinek
    hallania kellett volna. Olyat soha nem éreztem, hogy kész vagyok egy szereppel. Az egyik
    kollégámmal előadás előtt mindig megöleljük egymást és azt mondjuk: jó próbát. Az ember
    lejátszik harminc előadást, és csak egy olyan előadás van, amiről elmondhatja, hogy mindent
    kipróbált, amit szeretett volna. Minden este kapcsán azt érzem, hogy van olyan jelenet,
    olyan pillanat, ami még nincs kész.

    Megyeri Zoltán, Csabai Csongor, Tóth Marcell / Hóhérok olvasópróba / fotó: Sipos Zoltán

    Magyarpolányban születtél. Miért fontos neked ez a hely?

    Ez egy zsákfalu a Bakonyban, nyolc kilométerre Ajkától. Magyarország tíz legszebb faluja
    közé választották. Szép és jófajta közösségi létezés volt Polányban abban az időben, amikor
    gyerek voltam. Sokmindent hozok onnan. Kijártunk focizni a srácokkal, volt akadályverseny,
    együtt mentünk síelni, nem is közösség volt ez, inkább egy nagy család. Mindenki tudott
    mindenről, ez volt a hátulütője a dolognak, ha cigiztem, mire hazaértem, anyám már tudta.
    Túlmozgásos gyerek voltam, nehezen tudtam beilleszkedni, nyolcadik osztályig nem is
    igazán kedveltek a többiek. ADHD-t állapítottak meg nálam, de arról is van papírom, hogy
    diszlexiás és diszgráfiás vagyok. A falu rosszának tartottak egy időben. Sokan úgy gondolták,
    hogy mivel tanárok a szüleim és Polányban tanítanak, ezért én mindent megtehetek. Igaz,
    nagyon rá tudtam telepedni a gyerekekre, szerettem irányítani, sokat beszéltem, és ezt persze
    nem szerették. Nem hívtak el bulikba, születésnapokra, kiközösítettek. Biztos vagyok benne,
    hogy a megfelelési kényszerem nem a szüleimnek való megfelelni akarás miatt van, hanem mert a környezetem nem fogadott el, én meg szerettem volna, ha szeretnek. Lehet, hogy ezért
    is ennyire fontos nekem a bizalom és a szeretet jelenléte a színházban, kell, hogy
    biztonságban érezzem magam. De minden gyerekkori nehézség ellenére, mély hála van
    bennem, hogy ott nőhettem föl.

    Szerző: Zeck Julianna

    Csabai Csongor a Játszd újra, Sam! című előadásban is láthatjuk.

    Hősünket a filmkritikus Allant elhagyja a felesége, persze ez nem meglepő, hiszen neurotikus, gátlásos, esetlen… az a csoda, hogy volt egyáltalán felesége. Mi lehet az oka a kudarcainak? Hogy kéne viselkednie? Hogy lehetne sikeres, igazi kemény fickó, akiért bomlanak a nők? A válaszokat a Casablanca sztárjától, Humphrey Bogarttól várja, aki számára a férfi idolt testesíti meg, de segítségére sietnek barátai, Linda és Dick Christie is, akik randikat szerveznek neki… de semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezik… Allan a képzelet és valóság határán egyre lehetetlenebb helyzetekbe kerül. Vajon sikerül megtalálnia önmagát és a szerelmet? Az 1969-ben bemutatott Broadway darabból a szerző, Woody Allen és Diane Keaton főszereplésével 1972-ben készült film, melynek sikere azóta is töretlen. A Jászai Mari Színház előadása felejthetetlen pillanatokat szerez majd a romantikus vígjátékok szerelmeseinek.

    Jegyet itt tudnak váltani.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram