Csabai Csongor 1996-ban született Ajkán, Magyarpolányban nőtt fel. Már gyerekként bekerült a Komáromi Sándor drámapedagógus vezette Teleszterion Színházi Műhelybe, később a Kaposvári Egyetem színész szakán tanult Kéri Kitty és Uray Péter osztályában. 2023-tól a tatabányai Jászai Mari Színház tagja.

Mikor döntöttél úgy, hogy színész leszel?

Magyarpolányban születtem, ott működött a Galagonya diákszínjátszó kör Komáromi Sándor
vezetésével, ahová a nővérem és a bátyám is járt. Nyolc évesen kerültem bele ebbe a
közegbe, ez volt az egyetlen dolog, ami a hiperaktív energiáimat le tudta kötni.

Vonzott is a színház, vagy csak azért kezdtél oda járni, mert a testvéreid is ott voltak?

Édesanyám döntött így, mert egyszer, amikor keresett a faluban, meglátta, ahogy a
Faluházban egy zsámolyon ülök és tátott szájjal nézem, amit az emberek a színpadon
csinálnak. Később dolgoztam a Forrás Színháznál, a Telesztion Színháznál, de középiskolás
koromban eltávolodtam ettől a közegtől és vendéglátást tanultam.

Miért távolodtál el?

Volt akkor egy nagy szerelmem, aztán belekerültem olyan dolgokba, amikre nem vagyok
büszke, inkább az önrombolás útjára léptem.

Mikor kezdtél el újra színházzal foglalkozni?

Érettségi után a Nemes Nagy Ágnes Színitanodába felvételiztem. Egyik egyetemre sem
adtam be a jelentkezésemet, mert azt éreztem, az idegrendszerem még nincs kész erre.

Miért pont a Nemes Nagyba felvételiztél?

Kató Balázs dolgozott Naszlady Évával, és jó szívvel tudta ajánlani édesapáéknak. Két évig
jártam a Nemesbe, ott ismerkedtem meg az egyik legjobb barátommal, akivel később az
egyetemen is osztálytársak lettünk. Az volt a lényeg, hogy jó közegben, szerető emberek
között tudjak alkotni, és nem az, hogy mindenképp felvegyenek valamelyik egyetemre. A

Nemesből egy olyan papírom van, ami statisztálásra jogosít. Mégsem a papír miatt
felvételiztem Kaposvárra és a Színműre – az nem számít igazán a színházi szakmában -,
hanem mert azt éreztem, ez a következő lépés.

Végülis miért és hogyan kerültél a Kaposvári Egyetemre?

Szerettem volna más tanárokkal és rendezőkkel is találkozni. A pálya előtt az egyetemen
lehet leginkább megtapasztalni, hogy egy olyan biztonságos környezetben dolgozhasson az
ember, ahol mindent ki tud próbálni. Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon jó
osztályközösségbe tartozhattam, nagyon jó osztályfőnökeim voltak, és miután kikerültem a
pályára, szintén egy jó közegben találtam magam.

Felvételiztél az SZFE-re és Kaposvárra is? Volt benned olyasmi, hogy inkább ide vagy
oda szeretnél kerülni, vagy teljesen mindegy volt, hogy hova vesznek fel?

Rám ragadt a “pesti kör” a Nemesben, miszerint Kaposvárra ne, mert ott nem olyanok
tanítanak, akiktől érdemes lenne tanulni, ami persze hülyeség. Az SZFE túlságosan fel volt
magasztalva, a Kaposvári Egyetem pedig le volt szólva.

Végül a Kaposvári Egyetemre vettek fel Kéry Kitti és Uray Péter osztályába. Mit hozol
onnan?

Örültem, hogy az osztályfőnökeim komoly hangsúlyt fektettek az önismeretre, és nemcsak
saját magunkat ismertük meg sokkal jobban, hanem a többieket is, az ő problémájukat és
gondolkodásmódjukat is, így egy erősen összekovácsolódott osztályközösség lettünk. Mi nem
tapasztaltuk azokat a vádakat, hogy például Kaposváron nincs rendes tanítás. Minden nap
bejártunk, minden nap voltak óráink. A mai napig emlékszem például a Tavaszi áldozat című
vizsgánkra és arra, amit Karinthy szövegek alapján hoztunk létre.

A Covid járvány milyen hatással volt a főiskolai létedre?

Az első két hónap felüdülés volt. Végigmelóztunk két évet, aztán egyszer csak rengeteg
szabadidőnk lett. Persze az órákat le kellett adni, csak skype-on, aminek egyébként nem láttam sok értelmét. Kreativitás szintjén volt olyan hozadéka, hogy megtanultam vágni,
szerkeszteni, és próbáltam arra figyelni, hogy mit tudok ebből az egészből tanulni. Ettől
függetlenül nagy törés volt ez mindenki számára, egy csomó rendező be lett ígérve, akikkel
dolgozhattunk volna, és éppen nagyon belendült az osztály.

Tudtad, hogy a Jászai Mari Színházba szeretnél szerződni?

Sokszor haragszom magamra, amiért nem nézek utána dolgoknak, de bevallom, a Tatabányai
Jászai Mari Színház nem volt rajta a térképemen, és nem is láttam ott előadásokat.
Negyedéven a Csiky Gergely Színházban játszottam Kaposváron, akkor jött hozzánk
rendezni Guelmino Sándor, aki a Jászai művészeti vezetője. Vele csináltuk Lars von Trier
Hullámtörés című filmjéből készült előadásunkat, amiben Guelmino Sándorral nagyon
megszerettük egymást. Kedvelem a rendezéseit, a látásmódját, és azt is, ahogy a színészekkel
bánik. Biztonságban éreztem magam. Ő hívott Tatabányára, ott töltöttem a gyakorlati évemet,
ahol nagyon komoly szerepekkel kínáltak meg. Guelmino Sándor szerette volna, hogy
bizonyítsak, hogy megmutassam azt, amit ő meglátott bennem Kaposváron. Abban az évben
volt a Részegek, az Amadeus – amiben Mozartot játszottam -, a Kasimir és Karoline, és a
Jógyerekek képeskönyve is.

Azt érezted, hogy ide nekem az oroszlánt is, bármit meg tudok csinálni, vagy inkább
ijesztő volt?

Rettenetesen örültem, hogy szakmailag ekkora feladatokat kaptam, viszont nagyon féltem. A
Részegek próbafolyamata számomra nagyon nehéz volt. Arra nem készít fel az egyetem, hogy
milyen, amikor új közösséggel, új emberekkel találkozol, akiknek más a ritmusa, és meg kell
mutatnod, hogy érdemes vagy erre a pályára, ez nagyon frusztráló tud lenni. Teljesíteni
akartam, nem tudtam belelazulni a helyzetekbe, görcsösen akartam, hogy jó legyen, és ez
ráment a kreativitásomra. Most, hogy már több ideje Tatabányán vagyok, szuper közösségnek
tartom ezt a társulatot. Ez nem elfogultság, mondhatni családként működünk.

Lehetséges lenne úgy elindítani az embereket egy egyetemről, hogy ne legyen ilyen
nehéz élményük az első időszakban, vagy ez mindenképpen megtörténik?

Ha emlékeim nem csalnak, első vagy másodéven azért közölték velünk, hogy szabadesésben
leszünk, és meg kell kapaszkodni valamelyik sziklán, mert nem lesz ott senki. Egyedül van az
ember a frusztrációival, önértékelésével, aztán ezen túl kell lépni, meg kell érteni. Mivel
mindenki egyedi és teljesen másképp gondolkodik, nincs olyan általános recept, ami mindig
beválik.

Hogy múlt el nálad a kezdeti görcs? Az idő megoldotta, vagy tudtál érte tenni valamit,
hogy megnyugodj?

Nagyon sokszor visszhangzik a fejemben, amit Őze Lajos mondott, hogy idő, bizalom,
türelem. Nemcsak mások felé, hanem magunk felé is. Ezt szeretném képviselni. Kellett az
idő, nemcsak a társulat felé, hanem arra is, hogy megnyugodjak, hogy ne érezzem állandóan;
teljesítenem kell, meg kell mutatnom, jól kell működnöm. Az ember lehet fáradt, ideges,
lehet ilyen-olyan, ettől izgalmas. Egyébként attól nyugodtam meg igazán, hogy elkezdtem
szeretni ezeket az embereket és azt érezni, hogy ők is szeretnek engem.

Hogyan láttad az SZFE átalakítását a Kaposvári Egyetemről nézve? Milyen hatással
volt az osztályra és rád?

Sokat beszélgettünk erről, csináltunk is egy videót, ami nem feltétlenül az SZFE
elfoglalásáról szólt, inkább egy naív és gyermeteg hozzászólás volt a világ történéseihez,
hogy ezt nem szabadna engednünk. Rengeteg olyan dolog történik körülöttünk, aminek nem
szabadna megtörténnie. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem lehet mit mondani, mert az
ember alól kirántják a szőnyeget és olyan, mintha egy helyben kiabálna, de közben nem
hallaná senki, mert nem is akarják meghallani. Próbáltunk tenni valamit, beszélgettünk
SZFE-sekkel, lejöttek hozzánk, ott voltunk a tüntetéseken, fölvonultunk. Nem akartam
kihátrálni ebből, csak közben volt egy globális szomorúság azzal kapcsolatban, hogy végülis
mi az értelme, mi lesz ennek a kimenetele? Sokszor érzem azt, hogy nem tudunk változtatni,
bármit csinálunk.

Hogy kezdesz neki egy szerepnek? Sokat olvasgatod a szövegkönyvet, vagy egyből
megtanulod a szöveget?

Rettenetesen gyűlölök szöveget tanulni, nehezen is megy bele a fejembe. Sokkal gyorsabban
tanulok úgy, ha egy szituáció már föl van vázolva, vagy elkezdünk rendelkező próbát tartani,
akkor valahogy jobban kapcsolódik az idegrendszeremhez. A Hóhérokban egy dadogós
srácot kell alakítanom, aki ha felhúzza magát, dadogni kezd, ehhez találtam egy folyamatos
mozgást, amit Szikszai Rémusszal együtt találtunk ki, aki az előadás rendezője. Ő mondta,
hogy kezeljem szabadon a dadogást, akkor dadogok, amikor szeretnék. Abban a
próbafolyamatban például, mivel egy nagyon szélsőséges karaktert kellett megalkotni, azt
éreztem, gyorsan megy az építkezés. Miközben ott van például a Játszd újra, Sam!, ahol egy
üzletembert játszom, aki sokkal fontosabbnak tartja a munkáját, mint bármi mást. Egy
ilyenfajta embert sokkal nehezebb volt megcsinálnom, mert nagyon nem értettem vele egyet,
én egyáltalán nem ilyen vagyok. Ha valamit ki kellene emelnem abból, ahogyan építkezek,
akkor az érzeteket mondanám.

Mondtad, hogy fontos számodra a bizalom. A rendező, a kollégák vagy az önmagadba
vetett bizalomra gondolsz inkább?

A közösség bizalma az igazán fontos, a rendezők jönnek-mennek, nem mindig ugyanazzal az
emberrel találkozunk. Az embernek saját magában is bíznia kell ahhoz, hogyha nem érzi jó
útnak azt, amit a rendező mond, akkor ki tudjon állni az igaza mellett vagy kialakulhasson
egy vita, ami az előadást szolgálja. Ha nincs bizalom, az ember folyamatosan fél, befeszül,
eltűnik a kreativitás és nem tud teljesíteni.

Hogy viseled, ha nem alkotótársként kezelnek?

Találkoztam már olyan rendezővel, aki a telefonját nyomkodta miközben próbáltunk. Ez
éppen egy olyan időszakomban történt, amikor bizonytalan voltam abban, hogy jó-e amit
csinálok. Kinéztem rá, megkérdeztem, hogy jó-e, ő felnézett a telefonjából, és csak annyit
mondott; jó lesz. Ha most történne velem ugyanez, már egész másképp reagálnék.

Hogyan reagálnál?

Innen visszagondolva már másképp látom a helyzetet, de minden szituáció más és más.
Sokszor van olyan, hogy nem tud kapcsolódni két ember, de akkor azt nem felül kell viselkedni, hanem el kell fogadni, és megpróbálni megtalálni azt, ami viszont működhet
kettőnk között.

Szoktál kritikát olvasni? Milyen hatással van rád?

Legyen jó vagy rossz a kritika, el kell raktározni, félre kell tenni. Sosem érzem azt, hogy egy
gratulációtól épülnék, jólesik, de a mai napig nem tudom kezelni. Megköszönöm, de közben
lehajtom a fejem, zavarban vagyok. A kritika nem határozhatja meg az ember gondolkodását
saját magáról.

Éreztél már olyat, hogy kész vagy egy szereppel?

Otthon előfordult olyan, amikor elmondtam egy szöveget, és azt éreztem, ezt most mindenkinek
hallania kellett volna. Olyat soha nem éreztem, hogy kész vagyok egy szereppel. Az egyik
kollégámmal előadás előtt mindig megöleljük egymást és azt mondjuk: jó próbát. Az ember
lejátszik harminc előadást, és csak egy olyan előadás van, amiről elmondhatja, hogy mindent
kipróbált, amit szeretett volna. Minden este kapcsán azt érzem, hogy van olyan jelenet,
olyan pillanat, ami még nincs kész.

Magyarpolányban születtél. Miért fontos neked ez a hely?

Ez egy zsákfalu a Bakonyban, nyolc kilométerre Ajkától. Magyarország tíz legszebb faluja
közé választották. Szép és jófajta közösségi létezés volt Polányban abban az időben, amikor
gyerek voltam. Sokmindent hozok onnan. Kijártunk focizni a srácokkal, volt akadályverseny,
együtt mentünk síelni, nem is közösség volt ez, inkább egy nagy család. Mindenki tudott
mindenről, ez volt a hátulütője a dolognak, ha cigiztem, mire hazaértem, anyám már tudta.
Túlmozgásos gyerek voltam, nehezen tudtam beilleszkedni, nyolcadik osztályig nem is
igazán kedveltek a többiek. ADHD-t állapítottak meg nálam, de arról is van papírom, hogy
diszlexiás és diszgráfiás vagyok. A falu rosszának tartottak egy időben. Sokan úgy gondolták,
hogy mivel tanárok a szüleim és Polányban tanítanak, ezért én mindent megtehetek. Igaz,
nagyon rá tudtam telepedni a gyerekekre, szerettem irányítani, sokat beszéltem, és ezt persze
nem szerették. Nem hívtak el bulikba, születésnapokra, kiközösítettek. Biztos vagyok benne,
hogy a megfelelési kényszerem nem a szüleimnek való megfelelni akarás miatt van, hanem mert a környezetem nem fogadott el, én meg szerettem volna, ha szeretnek. Lehet, hogy ezért
is ennyire fontos nekem a bizalom és a szeretet jelenléte a színházban, kell, hogy
biztonságban érezzem magam. De minden gyerekkori nehézség ellenére, mély hála van
bennem, hogy ott nőhettem föl.

Szerző: Zeck Julianna

Csabai Csongor a Játszd újra, Sam! című előadásban is láthatjuk.

Hősünket a filmkritikus Allant elhagyja a felesége, persze ez nem meglepő, hiszen neurotikus, gátlásos, esetlen… az a csoda, hogy volt egyáltalán felesége. Mi lehet az oka a kudarcainak? Hogy kéne viselkednie? Hogy lehetne sikeres, igazi kemény fickó, akiért bomlanak a nők? A válaszokat a Casablanca sztárjától, Humphrey Bogarttól várja, aki számára a férfi idolt testesíti meg, de segítségére sietnek barátai, Linda és Dick Christie is, akik randikat szerveznek neki… de semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezik… Allan a képzelet és valóság határán egyre lehetetlenebb helyzetekbe kerül. Vajon sikerül megtalálnia önmagát és a szerelmet? Az 1969-ben bemutatott Broadway darabból a szerző, Woody Allen és Diane Keaton főszereplésével 1972-ben készült film, melynek sikere azóta is töretlen. A Jászai Mari Színház előadása felejthetetlen pillanatokat szerez majd a romantikus vígjátékok szerelmeseinek.

Jegyet itt tudnak váltani.