„Semmilyen módon nem rögzíthető, de még csak nem is modellezhető pontosan, hogy mi történik egy színházi előadáson a közönség tagjai és a játéktérben dolgozó színészek között” – Formanek Csaba rendezővel Magyary Ágnes készített nagyinterjút a DRÓTra. Lapszemle.

A Kettőspont Színház programkínálatát szemlélve, visszatértek a megszokott kerékvágásba a két szűk, pandémiás időszak után. A kérdésre, hogyan lehetett a közönséget megőrizni, illetve visszacsalogatni, Formának Csaba elmondta: „Minden teljesen felborult. A művészek és a közönség vagy a néző és néző közötti bizalmi kapcsolat megrendült, ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – meg is erősödött. Az online fogyasztás a klasszikus, élő színházat bizonyos értelemben régimódivá tette sokak szemében, s valóban, a színház – sok színház – régimódi, korszerűtlen, s talán nem is igényel (onnan belülről) személyes jelenlétet a közönségtől. Akik viszont kitartanak, szerintem még ragaszkodóbb, még hálásabb, még kihegyezettebb érzékű közönséggé válnak. (…) Most azt látjuk, hogy teljesen kiszámíthatatlan a közönség érdeklődése vagy ráérése: vannak sorozatban teljes teltházaink, a minap viszont három nézőnek játszottunk. Talán az lehet emögött, hogy egy ilyen kicsi, független, alternatív színháznak a nézői is jóval érzékenyebbek az átlagnál, erőteljesebben reagálnak bármire, legyen az óraátállítás, ledolgozandó szabadnap, az időjárási körülmények, a vírushelyzet, a háború, a választások körüli hangulat, a benzinár vagy az új sorozat a streaming-szolgáltatón” – fejtette ki az alkotó.

Arról is faggatták, mi volt az elmúlt évek legkatartikusabb és legszomorúbb (szakmai) pillanata számára: „Nehéz egy-egy pillanatot megragadni, annyi minden történt és annyira folyamatszerűen, hogy inkább két nagy ellentmondó küzdelmet mutatnék fel: a legjobb dolog, hogy megalapíthattuk a saját színházunkat (és az utcában még egy kis galériát is, a Kispontot), van épület, nézőtér, színpad, kiszolgálóterek, ahol azt csinálhatunk végre teljesen szabadon, amit szeretnénk. Vannak színészek, alkotók, önkéntes segítők, előadások, születnek új barátságok, sokaknak második otthona lett a Kettőspont. El tudtuk érni, amit megálmodtunk, s ez szerintem manapság ebben az országban viszonylag nagy csoda. A legnehezebb dolog mindezt fenntartani és működtetni, s megpróbálni stabilizálni: gazdaságilag, szervezetileg, alkotóilag, ráadásul úgy, hogy ne őrülj bele a fenyegető pénztelenségbe, a végtelennek látszó feladatmennyiségbe, az olykor elkerülhetetlenül kiéleződő konfliktusokba. Elég furcsa dolog ez: egyszerre éled meg a hatalmas szabadságot, és a végtelen rabságot. A szabadság ára talán éppen ez, egyféle börtön, amibe a lényed egy része bezárja magát, hogy a másik szárnyalhasson. Bolond ellentmondás ez, ami olykor komikus, máskor őrjítő” – nyilatkozta Formanek Csaba.

Arról is beszélt, mi is valójában a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség: „Függetlenek vagyunk, mert senki se szól bele az alkotásunkba, a műsorpolitikába, a helyszín kialakításába. A magunk fenntartói vagyunk, így csak belső elvárásainknak kell megfelelnünk. Azért pedig szívesen megdolgozunk. De nem vagyunk függetlenek a pénztől – a pályázatok, a jegybevétel, az egyéb támogatások tekintetében, tehát mégis meg kell felelnünk bizonyos pályázati kiírásoknak, mutatószámoknak, a közönséget be kell vonzanunk, meg kell tartanunk, terjeszkednünk kell, így az ember kénytelen marketingelni, folyamatos jelenlétet produkálni a közösségi médiában, tartalmat gyártani, voltaképpen folyamatosan kampányolni, mint valami porszívó-ügynök vagy politikai vámpír, aki megállás nélkül szívja magához az emberek figyelmét. Ebből nagyon nehéz kiszállni, mivel mindenki csinálja, így ha te nem, el fogsz tűnni a napi hírfolyamból, s olyan lesz, mintha nem is léteznél.

Ebben a tekintetben tehát nem vagyunk függetlenek, és – egyelőre − nincs alternatívánk sem, el kell juttatnunk a hírünket az emberekhez. Amúgy alternatív színház vagyunk, mert teljesen más az alkotói alapállásunk és ebből következően a színházi formanyelvünk is, mint a mainstream színházaké. Úgy is mondhatnám, hogy
mi olyan nézőkhöz próbálunk szólni, akiket a konvencionális színház és színjátszás elriaszt, vagy csak egyszerűen untat.

Vagy akiknek olykor jólesik a szokásosnál valami különlegesebb − de egyben kockázatosabb! − ízvilág. Annyiban azonban abszolút tradicionálisak vagyunk, hogy a katarzist keressük, a néző élményét a formai kísérletek elé helyezzük, nem akarjuk megregulázni, lefröcskölni, meztelenre vetkőztetni a közönséget, nem adunk a kezébe fegyvert, amivel megsebesítheti a színészt, nem tesszük ki végtelen hosszú, reménytelenül unalmas vagy szándékoltan rossz jeleneteknek csak azért, hogy szembenézhessen saját szenvedésével” – magyarázta Formanek Csaba.

A teljes interjú ITT érhető el.