Augusztus 18-án született Keleti Éva Balázs Béla-díjas fotóriporter, Táncsics Mihály-díjas újságíró, érdemes és kiváló művész, a magyar fotográfia Prima Primissima díjas kiemelkedő képviselője.

“A magas technikai és művészi színvonalon készült felvételek sokszor váratlan részleteket tárnak fel egy előadásból. A kiemelkedő színészi alakításokról készült sorozatfotó, egy kéz, egy mozdulat, egy arckifejezés megörökítése hosszú leírásokat helyettesít. Kétségtelen, hogy nem lehet évente több száz színházi előadásról azonos művészi értékű felvételt készíteni. De a jó előadás, az érdekes rendezői felfogás a fotóst is különleges teljesítményre ösztönzi”.

(Keleti Éva)

Keleti Éva pályájáról:

Budapesten született 1931. augusztus 18-án. 1949-től az ELTE Természettudományi Karának fizika-kémia szakán tanult. Nyári gyakorlatát a váci Forte gyárban végezte, és hogy értsen valamit a fotózásból, a Magyar Fotó Vállalatnál próbált ismereteket szerezni. Megérezve a fotólabor illatát, beleszeretett a műfajba, és 1951-ben otthagyta az egyetemet. A riportertanfolyamot Vadas Ernő és Langer Klára tanítványaként végezte el. 1955-től riporter volt a Magyar Fotónál, majd jogutódjánál, a Magyar Távirati Irodánál (MTI), 1976 és 1989 között az Új Tükör képszerkesztője és fotóriportere, 1991-től a HT Press, a Gamma Képügynökség, 1992-től az Europress fotószerkesztőségének vezetője volt, ahonnan huszonkét év után, 2014-ben távozott. A 2000-es évek elejétől az MTI-nél a nemzeti hírügynökség fotókincseiből válogató, Riportművészet című fotóalbum-sorozat szerkesztője volt. 1976-ban sajtófotót tanított Indiában a Press Institute felkérésére, tanít a Magyar és a Nemzetközi Újságíró Iskolában is. 

A színházi fényképezésben iskolát teremtett, fotóinak legtöbbje a színpadi eseményről szól, némelyik a magyar fotótörténet emblematikus darabja lett. Tímár Józsefről készült képe, ahogy a nagybeteg művész megemeli bőröndjét, hogy színpadra lépjen Az ügynök halálában, balettos képei, a Latinovits-Ruttkai párosról készült sorozata a fotótörténet klasszikusai lettek. Közel tudott kerülni a színészekhez, akik – a hiúságot is félretéve – elfogadták szempontjait, beállításait, és nem csak elfogadták, be is fogadták. Képei személyessége, közelisége ennek köszönhető, valamint a színház és a színészek iránti szeretetnek, ami egész pályafutására jellemző volt. Az elkapott jelenetek, arcok mögött persze sok ezer óra, sok százezer kattintás húzódik meg. Így örökített meg fejlejthetetlen pillanatokat a színpadon és a magánéletben is. 

Fiatalon elhatározta, hogy hatvanéves korában – bármi lesz is akkor – leteszi a fényképezőgépet. Úgy gondolta, hogy a fotográfiáról sok mindent, sokféleképpen lehet elmondani. “Ha mások munkáival foglalkozom, ha kiállítást szervezek, ha könyvet szerkesztek, ez majdnem ugyanaz, mintha fotografálnék, csak más kifejezési eszközökkel”- mondta, és így is tett, majd 2019-ben újra kamerát ragadott és megismerkedett a digitális gépekkel.

Képein túl nemzetközi kapcsolataival is sokat segít a honi fotónak. 1990-ben a Magyar Fotóriporterek Társaságának alapító tagja, 1997-től elnöke volt. Több alkalommal tagja volt a World Press Photo és az Interpress Photo zsűrijének. 2015-től a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke.

Művészetét 1975-ben Balázs Béla-díjjal, 1987-ben érdemes művész címmel, 1997-ben Arany Tulipán-díjjal (World Press Photo), 1999-ben életműdíjjal, 2000-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2005-ben Táncsics Mihály-díjjal, 2007-ben Aranytollal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal, 2014-ben a Vígszínház egykori direktora emlékére alapított Harsányi Zsolt-emlékdíjjal ismerték el.

2004-ben jelent meg Oly távol és közel című albuma. Számtalan konfliktust is felvállalva mindig azon munkálkodott, hogy a sajtóban ne másodrendű szerepe legyen a fotográfiának. 2007-ben az MTI Film Színház Muzsika könyvsorozatot indított, amelyben neves művészekről készített fotói jelentek meg. Nevéhez fűződik számos jelentős, de elfeledett fotóművész munkásságának “újrafelfedezése”. Ezek közül is kiemelkedő volt Várkonyi Lászlónak, az 1930-50-es évek egyik legjelentősebb magyar portréfotográfusának hagyatékát bemutató kiállítása 2010-ben, az MTI albumot adott ki Várkonyi fotóiból. Budapesten és vidéken számos kiállításon volt látható munkássága, a Színházi Adattár több ezer képét őrzi.

“A fotográfia ereje el tudja emelni a valóságot, ami úgy válik szimbólummá, hogy észre se vesszük” – fogalmazott a 20. századi magyar színházi fotográfia nagyasszonya.

Keleti Éváról saját szavaival:

Mitől lesz jó egy fotó?: Számos összetevője van, a legfontosabb talán, hogy legyen mondanivalója, és az, hogy az üzenet a másik ember számára is érthető legyen. Remek fotó ritkán születik, nem lehet elvárni a fotóstól, hogy minden nap felsőfokon teljesítsen, hiszen végtére ez is csak munka. (…) És bizony ehhez hozzátartozik a mindennapi robot is. A nap huszonnégy órájában képtelenség zseninek lenni!

Kicsi Plusz: A különbség a „kicsi plusz”-ban van. Hogyan tudja elmondani az egyik, és hogyan a másik. Közérthető-e a képi ábrázolása, tud-e belevinni személyes vagy inspiratív dolgokat, vagy sem. Egy széket vagy egy asztalt is nagyon sokféleképpen le lehet fotografálni. Ez a kicsi plusz az a látásmód, ahogy én azt tolmácsolni tudom. Nehéz ezt megfogalmazni, s talán nem is a mi feladatunk. Nekünk csak készíteni kell a képeket, aztán majd mások eldöntik, hogy mit jelent az számukra.

Homály: Mindig a Latinovits-Ruttkai képet emlegetik az újságok, pedig nagyon sok híres embert fotografáltam. Kevesen tudják, hogy Gobbi Hildával együtt mentettük a Nemzeti Színház anyagait Dunabogdányba, vagy hogy Páger Antallal is jó barátságban voltam.

Szerelem: Homályba vész az is, hogy az igazi szerelmem a tánc, a mozgás ábrázolása volt. Persze a sajtó számára ez kevésbé izgalmas. Egyébként nem is lehet tudni, hogy a kép sikerül jól vagy a szereplők izgalmasak. Tegyük fel, hogy Latinovits és Ruttkai helyett Kis Pálról és feleségéről készítem el ugyanazt a képet. Vajon az kit érdekelne

Idő: Mostani könyvemben viszont van egy Ruttkai–Latinovits-kép is, amelyet soha nem közöltem eddig. Házuk teraszán állnak, én már mentem el tőlük, s egyszer még visszanéztem, akkor készítettem a képet. Nem szerettem ezt a fotót. Mert arról szól, hogy Zolinak már semmi köze Évához, máshol jár, vége a kapcsolatuknak. De nagyon őszintén mondom: ott és akkor nem tudtam, mit csinálok. Gyakran csak visszamenőleg derül ki egy-egy képről, mennyit ér, mit is jelent. Megesett: egyes képeim csupán tíz-tizenöt év múlva kezdtek hatni. Mert amit ábrázoltak, az az idővel érett meg.

Hit: Hiszek a sorsszerűségben, abban, hogy mindennek oka és célja van. Tudom, hogy nem a véletlen alakítja életünket. Nem foglalkoztam még ezotériával, de egyre jobban vonzódom hozzá. Elég is erről ennyi, mert sokan azt gondolják majd, meghibbantam… 

Harcok: Az élet során a harcok, a szembenállások és a negatív hatások is képesek előbbre vinni az embert. Egyrészt jobban megedződik a jellemünk, másrészt arra késztetnek, hogy jobban végiggondoljuk, bátrabban felvállaljuk a dolgokat.   

Sorsszerűség: Nagyon következetes vagyok, forró fejjel nem ugrom bele semmibe. Talán egyszer tettem ilyet, amikor eljöttem az MTI-től. Hat hétig tanítottam Indiában, és amikor hazatértem, azzal fogadtak, milyen sokat kellett dolgozni helyettem. Úgy éreztem, csúnyán arcul csaptak. Épp hogy hazaértem, Kalmár György keresett telefonon. Éva, indul egy új lap, jössz képszerkesztőnek? Mondtam, persze. Szerencse és sorsszerűség – ez a kettő végigkísérte az életemet.

Pillangó: Rettenetes vihar volt Budapesten. A Budai Színpadra hirdetett előadások közönségét az Erkel Színház fogadta be. A közönség örült, mert a nézôtéri körülmények jobbak voltak, de én, mint az MTI fotóriportere kicsit kétségbeestem, hiszen a szabadtéri előadásra készültem  fel, teleobjektívek voltak nálam és egy tele Rolleiflex. Abban az időben az Erkel Színházban a nézőtérről nem lehetett fotografálni, csak a színpadról. Ha az ügyeletes tűzoltótiszt olyan hangulatban volt, akkor megengedte, hogy mellôle, a világosító torony alól fotografálhassunk. Aznap többször is szerencsém volt. (…) És akkor csoda történt. Megjelent egy hatalmas, néger asszony, hófehérben. Nem törődve a fizika törvényeivel, közel kétméteres magasságával és hatalmas testével, elkezdett röpködni a színpadon. Szállt, mint a pillangó. Kezemben a Practisix benne az Olimpia Sonnar 180-as objektív. És a pillangó felém szállt. Diagonálisan repült, a világosító torony felé. Exponáltam. Pont ott és akkor. Ez lett a Pillangó, későbbi nevén az Eksztázis.

Szolzsenyicin: Az 1970-es évek második felében, amikor az enyhülés irányába mutatott a világpolitika, valahogy összekerültem a World Press Photo elnökével, Joop Swarttal egy szófiai zsűriben. Ő azzal győzködött, hogy életcéljának tekinti a Kelet és Nyugat között lévő híd felépítését a fotográfia lehetőségein belül. Így lett az 1970-es évek közepén Magyarország az első keleti ország, ahol a hídlábakat leverték. A World Press Photo alapszabályában azonban az áll, hogy minden képet ki kell állítani, amit a zsűri a falra kiválasztott, ugyanakkor elképzelhetetlen volt itthon, hogy egy Szolzsenyicin-portrét a falra helyezzünk. A problémát úgy oldottuk meg, hogy én ott rohangáltam néhány képpel a galéria kiállítótermeiben. Ha jött a World Press Photo képviselője, akkor fölraktuk a Szolzsenyicint, ha az Aczél elvtárs érkezett, akkor meg levettük a Szolzsenyicint – néhány hasonlóan diszkriminált képpel egyetemben. Mindemellett iszonyatos sikere volt a kiállításnak. 

Melyik kép elkészülte volt a legemlékezetesebb: Marton Lászlóé. Tudtam, hogy hetei vannak hátra, mégis fogadott minket. Volt egy nagyon szép terasza, megkértem, hogy nyissa ki az ajtaját, és tegyen úgy, mintha kimenne rajta. Akkor rám nézett, és azt mondta, azt akarod megfotografálni, hogy elmegyek? Jó színházi rendező volt, ráérzett. Engem utána nagyon megrázott az egész, hogy szabad-e ezt csinálni.

Értékek: Sokszor elgondolkoztat, bulvár volt-e, amit én csináltam. Állítom, hogy nem. Nem voltam tolakodó, nem loptam el a pillanatot, hanem együtt éltünk, közösen gondolkoztunk. Érdekes kérdés, hogy volt-e a régi korban bulvár egyáltalán. Sokszor kérdezik azt is tőlem, hogyan működött régen a cenzúra. Régen az belénk volt építve! Klasszikus példa, amikor az amerikai elnök megbotlott, és leesett a repülőgép lépcsőjén. Ha Kádár Jánossal történik, szemlesütve elfordultunk volna. A mostani helyzetben pont az értékek vesztek el. Régen a sztárok nem azért voltak sztárok, mert kineveztük őket annak, hanem azért, mert letettek valamit az asztalra. Teljesen más a gondolkozás ma. Szerintem ez nem jó irány, ugyanakkor a kor szelleme ezt igazolja. Első az olvasottság, a nézettség.

Utánpótlás: Bajban van most a színházi világ, és nemcsak politikai okokból. Az eszközök, az alternatív és a klasszikus színházak különbségei miatt is forrong. Azt gondolom azonban, hogy a tehetség minden körülmények között átüt. Ilyen tehetség számomra Tenki Réka, Józan Laci, a Vecsei–ifjabb Vidnyánszky páros, Keresztes Tamás vagy Tompos Kátya. De a Trill Zsolt–Szűcs Nelli párosnak és Sztarenki Dórának is ott a helye egy ilyen kiállításon. Megvan az utánpótlás.

Fátyol: Azt szoktam mondani, hogy a fotóban is azt keresem mindig, hogy belül mi van, nem a külső képet. Azt nézem, hogy tudok-e olyat mondani, ami bárkinek újat mond arról az emberről. Szinte már én is unom ezt a mondatomat, de mindig a hét fátylat, ami megjelenik az operákban éppúgy, mint Anna Seghers regényeiben, ezeket szerettem volna egész pályámon fellebbenteni és eljutni valahova, ahova talán más nem is igazán tud eljutni.

 Forrás: Színház.hu, Kreatív, Színház 1990/04, 168 óra, www.eletstilusmagazin.hu, tiszatajonline.hu, hetek.hu, www.fotoklikk.hu