Frenák Pál nemzetközi hírű táncos, koreográfus a 168 órának nyilatkozott annak kapcsán, hogy március 15-én Kossuth-díjjal ismerték el. Bóta Gábor kérdezte.

Frenák Pál elsőként arról mesélt, hogy minden reggel jógázik, meditál: “Ahogy kiesem az ágyból, első dolgom, hogy minimum másfél órát függök a jógaasztalomon, sokszor fejjel lefelé. Az egyensúlyt más-más irányba váltogatva a belső izomzatomat dolgoztatom meg. Ezek a pozíciók önmagukban megkívánják a különböző levegővételek játékát, így a test és a lélek egyensúlyba kerül. Így ezek már nem csak fizikális gyakorlatok. (…) Atréningek erre épülnek, általában a talajon kezdünk, amelybe a test beleengedi magát. Szinte fuzionál a talajjal, és ebből a horizontális, elernyedt érzetből lassan felépítjük a testet egy vertikális, stabil állapotba, csigolyáról csigolyára naponta újraépítjük önmagunkat.”

A felvetésre, miszerint úgy tudni, direkt feszült állapotba hozza a táncosokat, azt felelte: “Ez már egy következő lépés. A feszültségek, kontrasztok lényege, hogy kimozdítsák az embert a megszokottból, a rutinból. Ezt sokszor különböző érzetekkel vagy színpadi díszletelemekkel való ütközésekkel provokáljuk ki. Ezek az improvizatív momentumok indítják el többnyire a koreográfiai munkáinkat.”

A Lutte előadásában, vélhetően korunk barbarizmusát szemléltetve, elasztikus kötelekre rögzíti a táncosokat, akik kutyaviadalhoz hasonló hangulatban, szinte hideglelős mérkőzést vívnak egymással. Arról szólva, hogy kelti életre ezeket az ösztönöket, elárulta: “A civilizált ember létért való küzdelmét próbáljuk éreztetni, láttatni. A legfontosabb, ami kiolvasható ezekből a jelenetekből, az emberek közötti kommunikációs képtelenség kérdése. Az emberek verbális küzdelmei gyakran kegyetlenebbek, mint ezek a képek. Minden küzdelemben ott van önmagunk újraértékelése, és ott van a lehetőség, hogy felszínre kerüljenek addig ismeretlen formák. De ez mindig határvonalon játszódik, hiszen nem ölik meg egymást a művészek. Egy felfokozott hangulat, egy érzés, egy szituáció, amely életre kel az improvizatív folyamatok mentén, amelyet aztán kódolok.”

Egy interjúban elmondta, hogy az inspirációit többek között a mindennapi utcai életből szerzi. Arról szólva, hogy áll az aktuális hírekkel, elmondta: “Természetesen mindennel tisztában vagyok, de az alkotói mivoltom megköveteli, hogy távolságtartással kezeljek mindent. Nyilván indirekt módon hatnak rám a dolgok. De az inspirációmat egy nagyon tág, széles közegből kapom, többek közt a filozófia, a festészet, az építészet, a filmművészet és a mindennapi, egyszerű ember a táptalaj. (…) Bár darabjaink a megélt valóságból inspirálódnak, de soha nem rólam szólnak. Mindig egy egyetemes, átfogó kérdésre reflektálunk. (…) Lehet, hogy mi határokat feszegetünk, de inkább úgy mondanám, a határmezsgyén egyensúlyozunk. De mi az, ha nem a színház, vagy a filmművészet, ami ezt megengedheti?”

Kétlaki életet él, nemzetközi gárdával dolgozik, mondhatni „multikulti”. A felvetésre, miszerint mostanában nem ilyen alkotók kapnak állami kitüntetést, Frenák Pál kifejtette: “Magyar gyökerekkel és kultúrával rendelkező világpolgár vagyok. Bár egy ideig előadásaim egy része nemzetközi porondon is látható volt, még a hosszú francia tartózkodásom alatt is én voltam „a magyar koreográfus”. Magyarnak lenni számomra nem azt jelenti, hogy kizárólag magyar színpadokon valósíthatom meg a munkáimat. Talán ez zavarhatta a megítélésemet bizonyos körökben. (…) Ami engem illet: végigvittem egy életpályát, és negyvenéves munkássággal a hátam mögött úgy gondolom, nem vitatható az, amit hozzátettem a magyar kortárs táncművészethez és táncpedagógiához. Teszem a dolgom, ahogy eddig is tettem, egyetlen díj sem akadályoz meg abban, hogy belső meggyőződésből alkossak tovább, amíg élek.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható.