Frenák Pál sikeresen behálózta nézőit legújabb produkciójával. A Spid_er azokról a rendszerekről, hálókról szól, amelyeket magunk köré építünk. A koreográfus, táncművészt ennek kapcsán a Kultúra.hu kérdezte.
A teljes interjút itt érheti el.
Egyszer azt mondta róla egy neves táncművész, hogy Frenák a magyar táncélet doyenje, zseni, „tudatos ösztönlény”.
Ennek kapcsán elmondta: “Van ösztönös abban, amit csinálok, és tudatosan hű vagyok egy őszinte létformához. Francis Bacont követve én is úgy gondolom, hogy jó, ha valamire őszintén rezonálva eljutsz a lelkiséghez és a tudathoz, de nem szabad, hogy a tudat leuralja és a racionalitás átvegye az ösztönös, kreatív energiákat. Valamiféle egyensúlyt keresek a gondolkodási formarendszer és a libidóenergia között, ami nem feltétlenül jelent kizárólag erotikus energiákat. Picasso is úgy tartja: a művészet és az erotizmusenergiaforrása ugyanaz. Minden művésznek fontos, hogy megtalálja ebben az egyensúlyt. Nem csupán táncművészetről beszélek, hiszen az egy redukált tér, hanem általában a művészetekről. Számomra azonban a táncművészet fogalma már önmagában is sokkal átfogóbb. Minden, ami mikromozgásokból alkotódik és valamiféle őszinte tartalommal bír, lehet mozgásművészet. Amikor a külső megjelenési forma fedi a belső tartalmat és autentikus, egyedi megvalósításban kristályosodik ki, az nekem máris tánc.”
Frenák Pál azt is elmondta, gyerekkora óta kísérti, hogy emberi kapcsolatokból származó érzeteket szeretne a mozgásnyelvezeten keresztül megmutatni: “Köztudott, hogy szüleim a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikáltak, én ezt mint anyanyelvet kaptam, így egy olyan speciális kommunikációs eszköz állt a rendelkezésemre, amelyről akkor nem is tudtam. Többek között ennek köszönhetően minden hátrányos helyzetben való érzet később előnyömre válhatott életemben, megerősítve a mozgásművészet felé meglévő rajongásomat, készségeimet, szinte küldetéssé emelve azt. A jelrendszer ismerete korán kifejleszti a precíz megfigyelőképességet. Zsigerileg nagyobb bizalommal vagyok a testbeszédből kiolvasott információk iránt, amiket a verbalitás sokszor nem képesközvetíteni. Van valami lét bennem, ami felülvizsgálja, felülértékeli a kimondott szavakat, amikbe sokszor kapaszkodunk. Ezért problémás számomra és élesebben észreveszem, ha a színpadon játszó művészek el akarják hitetni velem azt, amiben ők sem hisznek.”
A kérdésre, ő miben hisz, elárulta: “(…) Átjárható, transzparens teret próbálok megteremteni és a táncosaimat arra ösztönzöm ebben, hogy szintén egy periférikus mozgásformával találják meg benne magukat. Persze erre csak akkor képesek, ha mentálisan is ki tudnak alakítani egy ilyen látásmódot. (…) Sokan úgy gondolják, hogy a művészi lét elválasztható az embertől. Én az emberi művészben, és a művészi emberben tudok csak hinni. Japánban sokat tapasztalhattam az egységben való létezésről: amikor amit megeszünk, mondunk vagy cselekszünk, mind ugyanabból a forrásból teremtődik meg. Ezt a fajta őszinteséget keresem a világban és az alkotásban, amely közben az ember már nem magáról beszél, nem önmagát keresi.”