Steigervald Krisztián (általam is rajongott) generációkutatónak meg kéne néznie a Frontátvonulás produkciót a MOMkultban, november 4-én. Kíváncsi vagyok mit szólna hozzá. Vajon neki is az lenne a megélése, hogy az előadáson jelenlévő 4 korosztály (boomer, X, Y, Z) egy bűvös pillanatban összekapcsolódik és ugyanazt érzi, ugyanarra gondol? Úristen, hol vagyok? Úristen miben vagyok? Hogy kerülök én ide? Én nem erre készültem. Mi ez itt, ahol vagyok? – Welbach Lola írása.

A Színház és Filmművészeti Egyetem idén végzett zenés színművész osztályának 7 hallgatója színdarabot alkotott Cseh Tamás és Bereményi Géza 1979-ben bemutatott, Frontátvonulás című albumából. 

Az eredeti mű a boomer és az X generáció popkulturális ősélménye saját létezéséről az iszapos Kádár-korban. A Frontátvonulást az akkor fiatal (mára 60+/70+-os) szülők hallgatták karcosra Éva vermut-Lánchíd konyak-Fecske cigi-NDK alumíniumsütős melegszendvics szagú házibulikban, miközben mi, a gyerekbanda (ma 50+), ott lábatlankodtunk a garbós-dzsörzészoknyás-a tangónál röhejesen táncoló-komoran cigarettázó-érthetetlen dolgokról hajnalig vitatkozó felnőttek között. (A tetejét soha ne emeld fel amikor be van kapcsolva. Nem eheted le a pirult sajtokat. Menj a szobádba.)

Így vésődött be nekünk is Cseh Tamás minden hangsúlya, Bereményi összes sora. Vizi, a maga apja miért iszik itt évek óta, viccből? Aztán a saját bulinkban levettük szüleink polcáról a Frontátvonulást, újrahallgattuk a dalokkal tűzdelt rejtélyes, hangjátékszerű szófolyamot, és végre megértettük azt. 

Időugrás, 2024-ben vagyunk. A huszonéves Krasznai Vilmos kihúzza a vinylt szülei könyvespolcáról a Vadászat és az István a király közül, és felismeri a benne rejlő színművet. Ezt követően pedig megrendezi. 

Izgatottan ültem a teltházas nézőtéren. Felvonult a művet kívülről fújó idős és középkorú publikum, plusz az előadócsapat fiatal rajongótábora. A korosabbak félmondataiból kiderült, hogy nem csupán én várok kellemes feszültségben. (Cseh Tamás után veszik a bátorságot? Kik ezek a rokonszenves gyerekek?) 

A kezdés pillanatában tudtam, hogy csodás esten vagyunk. Nem, már az első hang előtt tudtam, a díszletből, a színpadképből: egy hatosztatú vastraverz fakkjaiban hat fiatalember kuporog, mindegyiknek van egy kis tere, de pont nem tudnak felegyenesedni. A szerepeket kiosztották. Otthonmatatós cuccokban, fürdőköpenyben, köntösben, kinyúlt tréninggatyában, gyerekcsináló sapkában, mindig kicsit lehajtott fejjel görnyed a saját kockájában Vizi és Ecsédi, a Pénztárosnő, Sas elvtárs, a Dizőz, a Hurkos ember, a Világ mamikája, és mind a többiek. Arthur, Arthur! A létezéshez néha hasalni, térdelni kell. Így játsszák el, mászva-tekeregve a fakkok között a brutál erős anyagot, bravúros zenészi és színjátszói tudással, robbanékonyan, könnyedén. Ezer hangszer kerül elő, adott esetben akár többen muzsikálnak egy instrumentumon, egymás keze alá igazítva a trombitát, szintetizátort, gitárt, basszgitárt, hegedűt stb. 

Ötvözik a színjátékot, a bohóctréfát, a rockoperát, a vásári komédiát, a Monty Python szkeccseit és persze a tragédiát. Mi meg, e sziporkázó és megrendítő tragikomédiában szemléljük önmagunkat, ahogy téblábolunk a Keleti Álpályaudvaron. Tudjuk, hogy innen nem indulnak vonatok – a vécében már elmondták nekünk-, mégis itt kóválygunk, próbálkozunk, barátkozunk. Mi van öreg! Üldögélünk? És mi az a jó, amin merengünk? He? Azon, hogy én itt akarok felfordulni – ahogy Örkény írja.

A darab nem az aktuális politikai terünkben játszódik – adekvát lenne minden sora, de nem. (Augusztus 22-én láttam. Két napra rá, a MÁV Fekete Hétvégéjén, konkrétan nem indultak vonatok a Keletiből. Hagyjuk a metaforákat, röhögött fel kurtán Valóság nevű nagybátyánk.) 

A régi album és a friss előadás a magyar sors felett lebeg, arról az életélményünkről, kövekkel teli zsákról beszél mulatságosan és fájdalmasan, melyet kb. Mátyás király körül dobtunk a vállunkra, hurcolunk azóta, és adunk át gondosan az utánunk jövőknek. A Keleti Álpályaudvarról mi sem és szüleink, nagy-, déd-, ük-, szép-, ős-, ószüleink sem tudtak elindulni. Van itt más sors is, nemcsak a maguké. És a rémísztő szembesítés: huszonévesek mesélik ezt nekünk, komoly embereknek (sírva röhögős emoji). Csak ámulunk az elbűvölően tehetséges ifjak által mutatott éles képen: igen, tudjuk, hogy mi nem, de ti sem, srácok, ti sem? És ez egy nagyon veszélyes kérdés.

Az viszont jó, hogy olyan fényes gyöngyöket izzadt ki magából puhatestű korunk nyálkahártyája, mint Cseh Tamás, Bereményi Géza, Krasznai Vilmos, Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf, Turi Péter, Vatamány Atanáz, Sas Zoltán. És remek, hogy a hírek szerint Bereményi Géza szintén odavan a produkcióért. Éljen Vizi, éljen Ecsédi! Éljenek a Keleti pályaudvariak! 

November 4-én fogják játszani, éppen egy fontos évfordulónkon. (Mely előtt 12 nappal, az összekapaszkodó nemzedékek sírtak, nevettek és kalapokat is dobáltak.) Hatalmas élmény lesz annak is, aki még soha nem hallotta az eredeti művet. Továbbá remélem neszét veszi S. Krisztián generációkutató is, elmegy rá, és megírja mit tapasztalt.  

Amikor én láttam, megvalósult az, amiért az emberiség feltalálta a színházat. Megállt az idő, mi, mindenkorú nézők megpillantottuk a nagy képet, együtt lélegeztünk a művészekkel, majd közösen vettünk egy finom lendületet, könnyedén elszakadtunk a földtől, nevetésekkel és torokszorulós pillanatokkal emelkedtünk feljebb és feljebb, aztán hosszan lebegtünk a levegőben, mint a pohár, Vizi Miklós nagy mutatványában.  

Szerző: Welbach Lola 

Frontátvonulás / november 4. hétfő 19h MOMKult Budapest