Egy francia-magyar koprodukciós film forgatása közben esett szerelembe és költözött Franciaországba. Funtek Frigyes néhány éve tért haza, ősszel pedig a vezetésével indult színész osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A színművész az Origónak adott interjút, Sztankay Ádám kérdezte. Lapszemle.

A teljes interjú Itt érhető el.

Kerényi Imre és Huszti Péter osztályában végzett, majd a Nemzeti Színházban főszerepek sorát játszotta el, ahogy más teátrumok vendégművészekét, 1988-ban azonban az egyik utolsó disszidenskét távozott Magyarországról. Amikor távozása okairól kérdezik, azt szokta mondani: belefárad abba, amit a honi mókuskerék nyújtani tudott. Ennek kapcsán most úgy fogalmazott:

„Tagadhatatlan, hogy pályakezdő éveimben olyan helyzetben voltam, ami akár kényeztetésnek is tekinthető. Csakhogy van egy másik olvasat is. Már harmadéves koromtól sok külső munkát kaptam a főiskolai feladataim mellett, így a távozásom előtt nem a negyedik, hanem már a hatodik éve hajtottam azt a bizonyos kereket. Hajnaltól késő éjszakáig: rádió, televízió, forgatások, színház. Idővel eszembe jutott, hogy talán mégsem a hivatás folyamatos művelése jelenti az életet. Azon is elgondolkodtam: ha nincsenek szakmán túli élményeim, akkor miből fogok színészként építkezni? Először mégis itthoni terepen próbálkoztam az életmódváltással. Felvettem a kapcsolatot az akkor fénykorát élő kaposvári színház vezetésével, ahol némileg másként művelték a szakmát, mint a fővárosi színi világban. Az ő világukat nem a kényeztetés jellemezte, például a vezető színészekre is osztottak kisebb szerepeket. Azt gondoltam akkor, hogy az ilyesmi egyensúlyban tartja az egót. Valójában persze az is mókuskerék lett volna, ezért a legjobbkor érkezett a francia-magyar koprodukció ajánlata. Ami aztán magával hozott egy új szerelmet. Esetemben sokszor bizonyult meghatározónak a szerelem. A színházat is annak éreztem, majd amiatt vett új irányt az életem, amikor találkoztam a forgatáson azzal a lánnyal, akivel nem sokkal később összeházasodtunk” – mesélte Funtek Frigyes.

Később daganatos betegséggel diagnosztizálták, feleségével elváltak és lakásfelújításokkal kezdett foglalkozni, de egyszercsak felhívta Peter Brook egyik asszisztense azzal az ajánlattal, hogy lenne számára egy szerep Kodály Háry Jánosának strasbourg-i színrevitelében. Majd tanítani kezdett új szerelme édesanyjának iskolájában, Cannes-ban, a Rosella Hightower Nemzetközi Táncközpontban. A kétezres évektől kezdve rendszeresen hazajár, elsősorban vidéki teátrumok hívására rendez színielőadásokat. Második feleségével tért haza, aki azonban hamarosan elhunyt:

„Amikor reggelente öntözöm a növényeket a kertben, olykor eszembe jut, hogy a feleségem ilyenkor rendszerint kinyitotta az ablakot, onnan kívánt jó reggelt. Az is eszembe jut időnként, hogy volt az életemben egy válás, ami váratlanul jött, aztán meg kellett élnem egy olyan elválást, amelyre az ember hatvan évesen tényleg nem gondol. Ma már tudom, hogy bármikor, bármi megtörténhet. Ám teszem a dolgom, ahogy tennem kell. A múltam tragikus történései ellenére sem tekinthetek úgy az életemre, mint egy sorstragédiára. A karrierem, a kinti munkáim kapcsán sem érzem úgy, hogy kimaradtam volna valamiből. Hiszen nem a múltam, nem Budapest árnyékában peregtek a napjaim. A sötétebb tónusú pillanatok ellenére jó életem volt. Örömem van a fiamban is. Ő filmszínész lett, tavaly César-díjra is jelölték, nem ő kapta, de a jelölés is nagy elismerés. Boldogság egy apának. Fájdalomból pedig másnak is kijut, nem szeretek, nincs is mért panaszkodnom” – mesélte az Origonak Funtek Frigyes.

Arról szólva, hogy a számára mi a legnagyobb inspiráció az itthoni tanításhoz, elárulta: „Ahogy már említettem, nagyon fontos az anyanyelv. Amit tanárként, a magam egykori tanulmányai alapján szeretnék tovább adni, az itthon jobban érthető, mint külhonban. A kíváncsiság is inspirál, hogy vajon miként fogadja be egy jóval fiatalabb generáció azt, amit én tudok, és vajon mit tudok én befogadni abból, amit ők képviselnek. Mindig is élveztem ezt az oda-vissza helyzetet a tanításban. (…) Peter Brook mellett dolgozva is a szeretetet láttam a legerősebb művészi összetartó erőnek, egyben alkotói inspirációnak. Tudom, hogy vannak másféle vélemények. Ám sem tanárként, sem apaként nem tudom elfogadni, de még felfogni sem az olyan módszereket, amelyek a szeretetlenséget próbálják alkalmazni.”