Für Anikóval a saját teraszán beszélgetett a nyár egyik legforróbb napján a WMN.
A teljes interjú ITT érhető el.
A kérdésre, számára mi a szép az életben, a világban, egy emberben, Für Anikó elárulta: „A szépséget is kétféleképpen, szubjektíven és objektíven lehet megközelíteni. A világ tele van csodálatos helyekkel, városokkal, ahol az esztétika, a külalak, a forma, a látvány számít. Ha egy emberről beszélünk, ez nyilván sokkal összetettebb kérdés. A görög szépségideáltól egyre inkább távolodunk, és Petri György mondja ki az igazi lényeget, hogy
„a szépség fűszere és forrása – a hiba”.
Sokkal izgalmasabb egy arc, egy egész jelenség, ha van benne szabálytalanság. A szépség pedig nem létezik valakinek a személyisége, a valódi énje, a kisugárzása nélkül. Valójában ennek a bábja a külsőnk, csak egy megjelenési forma. A lényeg belül van. Lehet valaki másfél percig gyönyörű, ha aztán amikor megszólal, világok dőlnek össze. A színpad pedig ebben a kontextusban olyan, mint egy röntgenkészülék. Ha egy gyönyörű nő vagy férfi felmegy a színpadra és elkezd ott létezni, gyakorlatilag eltűnik, ha nem tehetséges. És ugyanez érvényes fordítva. Az első ránézésre szürke kisegér a tehetségével elvarázsolhatja az egész nézőteret, beragyoghatja a teret. Az életben pedig valamiféle teljesség megtalálása a szép. (…) A boldogság döntés és tanulás kérdése. Nekem például nevelnem kell magamat erre. Vannak barátaim, akik gyárilag képesek arra, hogy inkább a vanokat lássák az életben, mint a nincseket, az olyanoknak, mint én, ez folyamatos tanulás” – fejtette ki a színésznő.
Azt is elárulta, küzdelmes folyamat ez: „Nekem nagyon későn jött el ez a csoda, amit megkaptam életem végére, hogy gyerekem van és egy boldog családban élhetek. Sok rossz, régi beidegződés van bennem. Ezeket nehéz levetkőzni, és folyamatosan nyesegetni kell.”
Az Örkény Színház művésze arról is beszélt, hogy mindig abban próbálja a maximumot hozni, amit éppen csinál: „Ez egy belső késztetés, de erre engem soha nem presszionált senki. Ilyen alkat vagyok. Ez saját magamnak és sokszor a környezetemnek is elég megterhelő.”
Azt is hozzátette: „Az önmagunkkal történő külső-belső barátkozás egy út, és az egyik legigazságtalanabb dolog, hogy mire megtanulnánk önmagunkat, a minket körülvevő világot elfogadni, békében lenni, megkülönböztetni, valamiféle bölcsességre jutni abban, hogy mi fontos és mi nem, addigra vége az életünknek. Az igazi szépség még azt hiszem az, amikor eljutunk oda, hogy önmagunkon túl tudunk lépni, amikor a harmóniának arra a szintjére lépünk, ahol valami vagy valaki fontosabb, mint mi vagyunk saját magunknak.”