Korábban Gábor György is kiállt a friss Junior Prima díjas Vilmányi Benett mellett, akit Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, a díjról döntő kuratórium tagja is megemlített egy interjúban. Az ő nyilatkozatára reagált új megszólalásában Gábor György.

“A többfelvonásos színmű mélypontjához érkeztünk el a mai napon.

Az első felvonásban kiderült, hogy a Junor Prima-díjra felterjesztett Vilmányi Benettnek a díj átadása előtt valaki szólt, hogy beszédében ne politizáljon, amire a fiatal színész, aki élt volna a véleménynyilvánítás Alaptörvényben foglalt jogával, méltán felháborodott, s a díjat nem vette át.

A második felvonásban huszonöt korábbi Junior Prima-díjas közös levelet intézett fiatal kollégájukhoz, amelyben annak adtak hangot, hogy a szervezők részéről megfogalmazott kérés, miszerint a nyertesek köszönő beszédeikben ne adjanak hangot politikai véleményüknek, valójában a díj függetlenségét és szakmai hitelességét szolgálta, mintha egy díj függetlenségét és szakmai hitelességét nem az határozná meg, hogy a díjat kiosztó grémium milyen szakmai megfontolások alapján hozta meg döntését, valamint az, hogy a díjazott – akárki legyen is az illető – magától értetődő módon elmondhatja véleményét, hanem kizárólag az, hogy a szervezők utasítására a díjazott csendben marad, s véleményét, gondolatát – bármi legyen is az – engedelmesen elhallgatja. (A levél megfogalmazója és a levél aláírói szégyellhetik magukat!)

És most következett a harmadik felvonás, a teljes mélypont. Fiala János beszélgetős műsorában Máté Gábor, a díjat odaítélő grémium egyik tagja elmondta, hogy mennyire feldühítette Vilmányi döntése, mert sokan vannak, akiknek jól jött volna a díjjal járó kétmillió forint, így viszont azzal, hogy Vilmányi nem vette át a díjat, s a vele járó pénzjutalmat, valójában 64 másik társát fosztotta meg a kétmillió forinttól.

Máté Gábor egyszerre téved, igen súlyosan, s egyszerre nem tisztességes, ugyancsak igen súlyosan. Egyrészt Vilmányi nem a díjra nem javasolt 64 társát fosztotta meg a kétmillió forinttól, hanem kizárólag a díjra jelölt önmagát, és ez nagyon nem mindegy.

Másfelől a pénzjutalomról egyedül a díjazottnak van joga beszélni: ha akarja, elmondhatja, hogy mennyi pénzjutalommal járt a díj, vagy ha akarja, elmondhatja, hogy mekkora összegről mondott le, amikor nem fogadta el a díjat. Ám egy „hiteles” és „független” szakmai díj esetében a pénz semmi más, csak jutalom csupán, ami persze jól jön, de a díj valódi rangját – ha az tényleg szakmailag „hiteles” – nem a végösszeg teszi.

Máté Gábor manipulatív álláspontja csak arra volt jó, hogy az amúgy is ezer sebből vérző és számtalan törésvonallal barázdált színházi életet egy újabb lövészárokkal gazdagítsa, s fiatal színészeket állítson szembe egymással: az ő szavára ugyanis mostantól 64 színész érzi majd úgy, hogy Vilmányi épp az ő zsebéből emelte ki a kétmillió forintot.

Ráadásul az ok-okozatiság (amit egy színésznek, rendezőnek alapból illene szem előtt tartania) nem áll meg!

Vilmányi ugyanis nem azért fogadta el a díjat, hogy majd az átadáson jól visszautasítsa azt, hanem elfogadta, s épp ezért kísérte el őt az átadásra az édesanyja és nagymamája. Ám amikor kiderült a helyszínen, hogy véleményének, gondolatainak elmondásában korlátozni kívánják, akkor utasította vissza a díjat. Édesanyát és nagymamát díjak átadásra szokás elhívni, előre megfontolt visszautasításra aligha.

Végezetül: Máté Gábor tanár is, vagyis pedagógus. Ha Vilmányi döntésével nem értett egyet, joga és talán még kötelessége is lett volna elmondani annak okát a fiatal színésznek. Kettesben, pedagógiai szándékkal. És meghallgatni a fiatal pályatárs álláspontját, kettesben, ugyancsak pedagógiai szándékkal. A véleményeket ütköztetni, szintén pedagógiai szándékkal, amelyből – horribile dictu – akár még Máté Gábor is tanulhatott volna.

De kijátszani fiatal, pályájuk elején tartó kollégákat egymással szemben nem pedagógia, hanem tisztességtelenség és manipulatív önigazolás.

És mit jelent Máté Gábor dühe? Miért e fenyegetően drámai bejelentés? Vajon milyen következményekkel számolhat a továbbiakban a puvoárral még aligha rendelkező fiatal színész a tekintélyes színidirektorral szemben?

Azt pedig már legszívesebben meg sem hallaná az ember, amikor a kínos önigazolásba belegabalyodott Máté Gábor szóvá teszi Vilmányi öltözetét. Meg azt, hogy Vilmányi pályája nem volt egyenesen ívelő, volt valamilyen kitérő benne. Mindezek miért fontosak egy szakmai díjazott esetében, s mennyiben tartoznak ezek, ebben a kontextusban, a nagyérdeműre?

Máté Gábornak nem ez volt élete alakítása.”