Gábor Miklós, Kossuth-díjas színművész, rendező 1988-as naplórészleteivel köszöntjük az idei nyarat. A naplótöredékek a színész és felesége, Vass Éva balatoni nyaralását elevenítik fel.

1988. július 22. Szabadi Sóstó

Csodaszép idő van. Lebegek a Balatonban (Ha vízbe megyek, sportcipőt húzok, azzal védem a lábamat).
Lebegünk egymás mellett, Éva meg én. Közel lebeg, közelebb, közel! Ezt érzem reggeltől estig: Közelebb Évám, emberkém, egy világegyetemben, kérlek közelebb… kár, hogy nem voltál ott, már akkor, gyerekkoromban, amikor minden eldőlt, kár, hogy nem ismerted őket. Riadt kicsi. Holnap 55éves leszel.

Kinn az éjszakában üvöltözik az ifjúság.

Szép volt ma, kedves és ringó a Balaton. Mikor nem is a vízben lebeg az ember, a gumiágyba kapaszkodva, de lebeg az egész tó, meg az ég is, meg a felhők, parti fenyők, a felnőttek meg a gyerekek, akik minden évben mintha ugyanazok lennének, a hangjuk, a kiáltásaik a víz színe felett ugyanaz, a levegőbe röpített gyerekek, a kis meztelenek, az egész lebeg és még egy kicsit. De miért nem engedjük el magunkat igazán? Miért nem érzem, hogy ha elengedjük magunkat, akkor vagyunk leginkább együtt? Kedves asszonyságom, kedves venyigém, te jó, okos lénye az Istennek, aki úgy megijedtél valamikor, védenem kéne téged, de most én is védelemre szorulok már.

1988. július 23. szombat

Milyenek a reggeleim? Szorongó álmok után szorongó reggelek. Valamikor vidáman és azonnal készen léptem az ágyból egyenest a napba. Éjjel hatalmas szél jött. Reggel kitakarított fények, meleg is, bár a víz tarajos, a szél fúj, lobog az egész, a tó, az ég, a fák, és a lobogás, a vitorlák zaja tölti be a vidám leget.
Éva is oldottan és jókedvűen ébred, talán először, mióta itt vagyunk. Az agyam pattogva elevenen jár. Hogy változik a világ itt a Balatonnál óránként, naponként. Az emberi hangok egyszerre elhallgatnak, csak a szél, meg a tó.

A magány hangjai.

Gondolataim mindig Éva körül járnak, ő nem is tud róla. A színház is eszembe jut, mintha elégtételt várnék valamiért, valakitől. Mintha kisemmiznének bennünket az életünkből, már el is felejtettek, letagadnak. Holott mit várhat egy színész? A színész legyen fiatal és szép. A többi szomorúság. Ha viszont elkezdek gondolkodni, „dolgozni”, minden más megszűnik.

1988. aug.6. szombat

A Balaton nekem mégiscsak valahogy megszentelt hely. Áhítatom helye is valamiképp. Ha – mert hideg van, mert esik, vagy, mert túl erős a szél – nem megyek le a partjára, hogy igazán ránézzek, már úgy érzem, hogy azt a napot elvesztegettem jóvátehetetlenül. Hogy pótolhatatlant mulasztottam.
Ha egy képen – Picasso némely tengerparti fürdőzőin – a tenger sematikus ábráját látom – két vízszintes egyenes közt a kék szín síkját – már dobban nagyot a szívem. És mindig ugyanaz: ezt a semmit, meg a nyaralás, a vakáció közérzetét, no meg a kalózos – áhítatos végtelent átélni egyszerre a festői működés örömeivel, a rajzlap és a rajzeszköz találkozásának gyönyöreivel.

Ha pedig a késő délutáni napban kifelé gázolva hátat fordítok a tónak, és a lenyugodni készülő nap éles fényeiben a parti fák plasztikus változatait látom: a nyaralói séták, a fasorok, a vakációs diáklányok, az uzsonnázó helyek zenéi, a kanyargó, kavicsos ösvények a parkban – és a teniszpályák! A dróthálón belépő és kilépő fehérruhás fiatalok. Kezükben a mitikus erejű szerszám, a labdajáték szerszáma, egy egész civilizáció és kultúra öntudatának szimbóluma: az angol gyártmányú és nevű teniszütő, a Dunlop, a Slazenger! A különböző villákban az ismerős fiúk és lányok. És a szülők a vacsoraasztal lámpái alatt a verandán. Ahova Swan beköszönhet. A diákok és diáklányok, akikkel az estére megbeszéltük a programot, a táncot itt, vagy ott.

Forrás: Gábor Miklós emlékére Facebook-oldal
Fotók: Felvidéki Judit