Különleges értelmezésben mutatta be Giacomo Puccini talán legismertebb operáját, a Toscát a Csokonai Színház.

Gábor Sylvie rendező erős és érzékeny karaktert formál a szopránból, aki körül a harmadik felvonásra elfogy a levegő. A rendező, aki korábban tagja volt a Theater Osnabrücknek, a Komische Oper Berlinnek és a stuttgarti Staatsopernek is, a cselekményt az 1930-as évek tájára helyezi. Tosca erejéről, az opera női értelmezéséről, Puccini boldogtalanságáról és a német operaházakban eltöltött hosszú idő tapasztalatairól is beszélt Gábor Sylvie.

Hosszú ideig német operaházakban dolgoztál. Hogy kerültél haza Magyarországra?

Egy családi tragédia hozott haza: már tizenhárom éve éltem Németországban, amikor édesanyám, épp Szilvia napon, megkapta a halálos diagnózisát. Csapot-papot otthagytam, és azonnal hazajöttem. Egy évvel később édesanyám meghalt, az édesapámat pedig képtelen voltam magára hagyni. Mivel az öcsém a családjával még Angliában élt, én tudtam könnyebben sátrat bontani. Iszonyatos szerencsém is volt, mert a történések előtt egy évvel már elkezdtem szabadúszóként dolgozni. Egy bombariadónak köszönhetően, a budapesti repülőtéren megismertem Bátor Tamást a Müpából, aki meghívott bizonyos itthoni projektekre, majd 2013 nyarán, egy kínai turnén, ahol még szabadúszóként vettem részt, megkérdezett Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója, hogy lenne-e kedvem hozzájuk szerződni az Operaházba. Mivel már meg volt a teljes évadom, elutasítottam az ajánlatot. Csakhogy jött az említett diagnózis, ami a feje tetejére állította a világot novemberben, és két héttel később aláírtam az Operánál.

A budapesti munkák hozták a debreceni meghívást?

Részben. 2017-ben a MÜPA rendeztem egy Fidelio-előadást. Gemza Pétertől úgy tudom, hogy szerette volna ezt az operát Debrecenben játszani, ezért kikérte a munkakópiát a Müpából és megtetszett neki a rendezésem. Régebben valahol a Fidelio kapcsán azt nyilatkoztam, hogy a Toscát és a Kékszakállút egyszer végre nőnek kellene rendeznie, mert biztos, hogy másról szólna a történet, mint amit az eddig láttunk. Péter olvasta ezt, és felkínálta a lehetőséget, hogy rendezzem meg a magam, női szemszögből közelítő Toscáját.

Ezeket a sorokat én is olvastam, itt említed egyébként Händel Orlandóját is, és rögtön a női irodalomról szóló vita jutott eszembe, hogy vajon irodalomtól valóban idegen-e a nemek szerinti külön csoportokra való felosztás vagy sem, s ilyen alapon létezik-e gyökeresen eltérő női és férfi értelmezés egy művészeti alkotás kapcsán? Ha létezik, akkor mi lehet az a női szemszög, ami a férfiak értelmezésétől eltérő világot teremt?

Az egész történet, az opera megvilágítása. Én nem láttam még igazából megrendezve a Toscát. Vannak egyértelmű zenei motívumok, vannak egyértelműen kifejtett szövegek, amiket azok a produkciók, amiket láttam, elmismásolták. Nekem ez nem volt elég. Elmondom a legegyszerűbb példát: az első felvonásban a Te Deum összefolyik a Scarpia monológjával, ahol Scarpia arról fantáziál, hogy mi mindent csinálna Toscával, ha végre megkaphatná. Majd elhangzik az a mondat a Scarpia szájából, hogy „Tosca, miattad elfeledtem Istent”. Én még nem találkoztam olyan rendezéssel, ami megmutatta volna, hogy ez miért van így. Számomra egyértelmű, hogy ez egy merevedés a templomban, a mise alatt. Scarpia elszégyelli magát, bűnbocsánatért könyörög, legalábbis megpróbálja ezeket az erotikus fantáziákat kiűzni a fejéből. De Toscát is rendre egy hisztis tyúkra degradálva látjuk. Sokkal mélyebbre kell ásnunk, hogy megtudjuk, ez a nő mit miért csinál. Tosca egy végtelenül erős, érzékeny nő, aki az én olvasatomban idősebb, mint a Cavaradossi, mindketten művészek, mindketten hihetetlenül érzékenyek. Ebbe rondít bele Scarpia, aki egy nagyon reális, bűnözőktől körülvett világból érkezik közéjük, és aki nincs hozzászokva, hogy ne kapja meg azonnal, amit akar.

Azt szokták mondani, hogy a Tosca a szenvedélyek operája, de mennyire időszerű, hogy valaki meghal a szerelméért? Mikor Tosca rájön, hogy becsapták és valóban megölték Cavaradossit, leveti magát a várfalról. Hogy teremted meg azt az ívet, hogy nézőként ne essek ki történetből, hogy ne értelmezzem önkéntelenül is pátoszosnak ezt a jelenetet?

Én ezt nem így látom. Azt gondolom, hogy Tosca körül a harmadik felvonásra elfogy a levegő, beszűkül a tér, és nincs is más lehetősége, mint az öngyilkosság. Rájön, hogy átverték, mert Cavaradossi meghalt, közben hallja a férfikart, hogy Tosca megölte Scarpiát, vagyis pontosan tudják, hogy ő volt a rendőrfőnöknél utoljára. Tudja, ha elkapják, őt is falhoz állítják. Nagyon fontos az utolsó mondata: „Scarpia! Isten előtt találkozunk.” Ezzel önként hoz egy döntést: ti nem fogtok hozzám nyúlni, nem adom meg magam nektek. Nekem ebben a döntés fontos, nem az, hogy egy fél francia függönnyel a testén látványosan leugorjon valahonnan.

A Tosca az egyik legtöbbet játszott opera, el tudsz rugaszkodni az eddigi értelmezésektől?

Nem láttam olyat, amitől ne tudnék. Be kell vallanom őszintén, hogy tavaly Torre del Lagóban megnéztem az előadást, és kijöttem. Ott sem arról szólt, amiről kellene, csupán elvizezett megoldásokat láttam. Mert ha végig gondoljuk, a második felvonás egy komplett metoo-jelenet. Cavaradossit elviszi Scarpia két kápója, Tosca vele akar menni, de ezt Scarpia megtiltja és – megint csak az én olvasatomban – bevágja Tosca előtt az ajtót. Ráfordítja a kulcsot, sőt a mi díszletünkben a lamellákat is elfordítja. Nincs menekvés. Egy ilyen helyzetben, ha a férfi megpróbál rámászni a nőre, akkor az a minimum, hogy a nő ágyékon rúgja. Volt is nézeteltérés emiatt, mert a Cavaradossit játszó Călin Brătescu megkérdezte tőlem, hogy miért gyűlölöm a férfiakat, amit nem nagyon értettem. Aztán kiderült, hogy erre a jelentre gondolt, mi az, hogy Tosca így megrúgja Scarpiát. Mondtam, hogy szerintem a férfi örüljön, hogy ennyivel megússza. Persze nem ússza meg, mert nem hagy Toscának nyugtot. Scarpia életében először veszti el az önkontrollt (Tosca miatt) és abba bele is hal.

Milyen fogadtatásra gondolsz?

Nem tudom, de nagyon-nagyon kíváncsi vagyok. Főleg a férfiak véleménye érdekel majd, hiszen a Calinnal való diskurzus bebizonyította, hogy nagyon különbözően gondolkodik a két nem bizonyos dolgokról. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem provokálni szeretnék, egész egyszerűen női reakciókat viszek fel a színpadra, mert nőként nem tudok másképp viszonyulni ehhez az operához. Egyébként érdekes, mert a próbafolyamat alatt két-három ember is jelezte, hogy nagyon bátor rendezésnek látja a munkámat, ami megdöbbentett, mert számomra ez nem bátor, hanem természetes. Nem tudnám másképp megcsinálni, mert nőből vagyok.

Miről szól neked ez az opera?

Az emberi viszonyrendszerekről. Arról a hatalmi harcról, ahogy a második felvonásban egymásnak feszül Scarpia és Tosca. Arról a szerelemről, odaadásról és büszkeségről, amiért a nő ölni képes. De azt gondolom, hogy nem Tosca az, aki embert öl, hanem az a színésznő, aki a kantátára elmegy. És a gyilkosság után nem tudja ott folytatni a történetet, ahol abbahagyta, megszakad benne valami. Például a cella is egy olyan dolog, amit a rendezésekben kifogásoltam: felmegy a harmadik felvonás elején a függöny és Cavaradossi magáncellája végighúzódik a színpad teljes szélességében… Szerintem a kiszolgáltatottságát épp akkor tudom megmutatni, ha elveszem az intimitását, ha bezárom egy szűk térbe, berakok egy WC-t és egy cellatársat, és ebbe a helyzetbe érkezik meg hozzá Tosca. Egyre jobban fogy körülöttük a levegő, nincs mozgástér. Ettől teremtődnek meg a feszültségek.

Mit gondolsz, miért érdekelte Puccinit az elnyomó rendszer? A Tosca előtt a nőket nem egy elnyomó rendszer függvényében mutatta meg.

Szerintem nem ez érdekelte, hanem inkább arról van szó, hogy Puccini nem találta meg a számára ideális nőt. Elvette Elvirát (Elvira Gemignani-a szerk.), akivel nem volt boldog. Több afférja volt, később elkezdett autókat gyűjteni és elment Amerikába. Eljátszhatunk egy pillanatra a gondolattal, hogy Puccini maga Scarpia, abból a szempontból, hogy szeretett volna egy nőt, de sosem kapta meg… Ha végig nézzük akár a Manon Lescaut-t, a Turadotot, jól látszik a nőkhöz való viszonyának az íve.

Miben rejlik szerinted a Tosca sikere? Gyönyörű a zene?

Az biztosan. Ezek nagyon fülbemászó dallamok. Rossz a hasonlat, de időben stimmel: egy Lehárt sem lehet rosszul megcsinálni, mert legrosszabb esetben becsukom a szemem és csak hallgatom. Felülök a hullámvasútra és visz magával.

Köszönet a Csokonai Színháznak.