Gyerekfejjel már játszott, és kilencvenen túl is színpadon áll. Róla elmondható, hogy az egész életét a színháznak szentelte, jogosan lett a Halhatatlanok Társulatának tagja. Galambos Erzsit kérdezte a Szabad Föld.

A teljes interjút itt érhetik el.

A kérdésre, biztos, hogy elmúlt-e már kilencven, Galambos Erzsi azt felelte: „Biztos. És ha már a számokkal játszunk, azt is említsük meg, hogy az egész életemet a színháznak szenteltem. Kislányként nyolc évig balettoztam, majd bekerültem Lakner bácsi híres gyermekszínházába. 12 esztendős koromban kaptam életem első szerepét, méghozzá a Fővárosi Operettszínház Latyi Matyi, a furfangos cukrászinas című előadásában, ahol egyszerre szerepelhettem a Latabár-dinasztia há­rom tagjával, Latabár Árpáddal és két fiával, Kálmánnal és Árpáddal, a későbbekben pedig ifjabb Latabár Kálmánnal és fiával, a legifjabb Árpáddal is volt alkalmam játszani. (…) És minden Karády-filmet megnéztem a Damjanich utcai mozgóban, ahová úgy tudtam belépőt venni, hogy a vasárnapi ebéd után körbeszaladtam a házunkban, hátha kell valakinek mosogatni, máskor meg hajnalban elmentem egy pékségbe krumplit pucolni.”

Galambos Erzsi saját bevallása szerint példaképeitől tanult alázatot: „Csak így tudok színpadon élni. Képes vagyok kívül hagyni a magánéletemet. Lázár Mária azt mondta, cipelünk magunkkal egy nagy hátizsákot, amibe az egész életünket belepakoljuk. S ahogy belépünk a színházba, ott kell hagynunk a portán, a színpadra nem vihetjük fel. Lehet akármilyen bajom, nekem akkor is ugyanúgy kell megfelelnem a nézők elvárásainak, mintha pre­mier lenne, hiszen akik azon az estén jegyet váltottak, nagy valószínűséggel először látják a darabot. Az sem számít, ha egy szerepet tizenkét éve játszom, mint például a Mici néni két életében, ami a járvány miatti leállás után márciustól újra visszakerül a József Attila Színház műsorára.”

Azt is hozzátette: „Én a színházban semmilyen lazaságot nem tűrök. Fiatal koromban földhöz vágtam magam, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzeltem. Egy idő után azonban fogatlan oroszlánná szelídültem. Mindazonáltal a mérhetetlen mennyiségű színházi és televí­ziós munkám után is úgy indulok neki egy bemutatónak, hogy biztosan meg fogok bukni. Azt a közönség dönti el, milyennek lát. Megnyugtató érzés, ha zúg a taps. (…) Ahogy a gittet, úgy engem is lehet formálni. Az pedig már a színész felelőssége, mit visz a rivaldába. Nekem szerencsém volt, hiszen mindig nagyon jó rendezőkkel dolgoztam. A színpadon úgy érzem, mintha burokban lennék, ami mindentől megvéd. Persze ehhez a mesterséget is alaposan meg kell tanulni.”

Arról szólva, van-e még félnivalója, úgy nyilatkozott: „Már hogyne lenne! Amikor Dajka Margittal a Szerdán tavasz lesz című operettben szerepeltem, együtt várakoztunk a jelenésünkre. Láttam, hogy keze-lába remeg. Mondtam neki, miként lehetséges ez, hiszen a közönség alig várja a színre lépését, hogy végre tapsolhassanak neki. Azt válaszolta, ha a saját életkorukról van szó, a nézőket nem érdekli az évek múlása, viszont a színészekről azt gondolják, felettük sosem jár el az idő, megmaradnak örök fiatalnak. Margitkának igaza volt: minél öregebb lesz egy művész, annál nagyobb az elvárás iránta, hogy a színpadon tökéletes legyen. Ez most is a fülemben cseng. De nem veszem magamra, mert kilencvenen túl is bírom a tempót. Egyébként pedig van önkritikám. Ha csak egy apró jelét is látom az elégedetlenségnek, akkor abbahagyom.”

Azt is elárulta, volt-e valaha szerepálma: „Szerettem volna egy Molière-­darabban játszani, de nem jött össze. De nem panaszkodhatom, hiszen jobbnál jobb prózai feladatokat kaptam. És részese lehettem a musical műfajának hazai megteremtésében, elég csak a My Fair Lady, a Chicago, La Mancha lovagja előadásokra gondolni.”

A teljes interjút itt érhetik el.