Istenien néz ki, remekül érzi magát, ha kívánhatna a 90. születésnapján, még legalább tíz évet kérne, egészségben. Bármennyire örült neki, a járvány miatt lemondta a József Attila Színházban a tiszteletére szervezett gálát. Galambos Erzsit kérdezte a BEST.

A teljes interjú a BESTben olvasható.

A jeles nap reggelén ült otthon egyedül a foteljében, amikor megszólalt a kapucsengő: ,,Nemcsák Károly vagyok, gyere le, hoztam neked virágot!” – szólt a telefonba a József Attila Színház igazgatója. A színésznő meglepetésére ott várta az egész társulat, majd elénekelték neki és vele a Mici néni két élete című darab fináléját: ,,Szeretni kell, ennyi az egész…” ,,Kevés hiányzott, hogy örömömben ne sírjam el magam, jó ideje nem álltam a Covid miatt színpadon, Fáncsi az egyik kedvenc szerepem, nagyon hiányzik.”

Közel 40 éve tagja a színháznak: „Hogy miért mentem el az Operettből, arról ma már nem érdemes beszélni. Arról viszont igen, hogy miért nem mentem a Vígszínházba, ahova hívtak. Féltem. Ott olyan színészóriások játszottak, akiktől megijedtem. Az Operettben egy picike királyi korona volt a fejemen, én pedig szerettem volna olyan színházhoz kerülni, ahol ez megmaradhat. Ennyi év után bevallhatom, a látszat ellenére soha nem volt önbizalmam.”

Pályájáról szólva úgy beszélt: „A tehetségemet a Jóistentől kaptam, a szorgalmamat a szüleimtől örököltem. Gyerekkoromban a színházhoz mindössze annyi közöm volt, hogy az anyukám az Operettszínház jegyszedője, az apukám az Arizona portása volt. A papám még a halálos ágyán is emlegette, hogy Horthy Pista tíz pengővel tartozik neki. Kérte, fizesse ki a taxiját, majd megadja, de soha nem adta meg. Nagyon szegények voltunk, 8 éves voltam, amikor elkezdődött a világháború, sokat éheztem, fáztam, többet voltam a légópincében, mint iskolában. Az én iskolám a színház és a nagybetűs élet volt, és a férjem, az  ország egyik legműveltebb zeneszerzője, Petrovics Emil.” 

A Petőfi Színház zeneigazgatójaként és karmestereként ismerte meg, hiszen Galambos Erzsi ott játszott a Hét pofon című előadásban: „A végén azt mondta nekem: „Maga milyen jól énekel.” Mire azt válaszoltam: „Karmester úr, nekem ezt még soha senki nem mondta.” Így kezdődött a szerelmünk, a közös életünk. Én rengeteget köszönhetek Emilnek, mert bár van egy velem született intelligenciám, sok mindenre ő tanított meg. Nekem ő volt a főiskolám, az egyetemem, az irodalmárom, a zenészem, a tanárom. Két dolgot bántam meg az életemben, az első, hogy amikor Várkonyi Zoltán hívott, hogy hagyjam ott az Operettszínházat, és menjek a Vígszínházba, nemet mondtam, a másik, hogy húsz év után elváltam Emiltől. Hülyeségen vesztünk össze, talán ha vártunk volna két napot, ha alszunk rá egyet, nem így történik. Utólag mind a ketten megbántuk.”

A teljes interjú a BESTben olvasható.