Galambos Erzsi: „Még most is szeretném letáncolni a tánckart, ez bennem van, nincs mese”
2022. szeptember 15., csütörtök 10:44
75 éve játszik színpadon, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának, a Budapesti Operettszínház és a József Attila Színház örökös tagja, átlépte a kilencvenedik ikszet és mindig nevet – úgy: „gurgulázva”, ahogy csak Galambos Erzsi tud. A Gyógyhír Magazin kérdezte.
A teljes interjú a Gyógyhír Magazinban olvasható.
Decemberben ünnepelte 90. szülinapját, áprilisban rendezett a József Attila Színház egy hatalmas köszöntést. A kérdésre, hogy bírta azt a rengeteg szeretetet, amit rá zúdítottak, Galambos Erzsi elmondta:
„Nekem a pályámon a közönség szeretete volt mindig a különdíj, ezt már többször elmondtam, mert ez az igazság. Utoljára 2020. május 12-én voltam színpadon a Mici néni két élete darabban és másnap bezárták a színházakat. Azóta most voltam először színpadon a születésnapi ünnepségemen. Az ember persze elgondolkodik, hogy mit bír még. Amit ott táncoltam, azt nyilván vagy tizenötször eltáncoltam itthon naponta, hogy formában legyek. De a produkció oroszlánrészét a színház csinálta. Nekem két énem van: a család, akikért ugyanúgy, mint bármelyik másik asszony – világéletemben mindent megtettem. A másik a szakmám: ha kérdezik, hol érzem magam a legjobban, természetesen a színpadon.
Ezt érezheti egy ejtőernyős, mert amikor kiugrik a repülőből, azt mondják, hogy a levegő az olyan sűrű, hogy jó beleugrani – én ugyanígy érzem magam a színpadon. Ott nem fáj semmim, ott magabiztos vagyok.”
Arról szólva, ennyi éven át hogyan lehet megőrizni ezt a frissességet és életörömöt, azt felelte:
„Egész fiatal korom óta odafigyeltem az egészségemre, sosem ittam, sosem dohányoztam, de mindig mozogtam. Ha valami bajom van, nem várok arra, hogy majd az magától elmúlik. Ha fáj a fogam, és azt mondják, ki kell húzni, azt mondom, tessék. Alávetem magam a tudománynak, hogy jól legyek. Szokták mondani, hogy milyen szép az arcbőröm. Hát most elmondom, amikor rettenetesen szegény voltam és később, amikor nem voltam az, mindig is ugyanazzal a sima margarinnal sminkeltem le. Ha jó vitaminos, miért is ne használjam az arcomra? Ja, hogy margarinszagom van? Akinek nem tetszik, ne szagolja!”
„Azt is elárulom, amíg az Operett Színházban voltam, soha nem vacsoráztam, csak gyümölcsöt, joghurtot ettem és évtizedeken át tartottam az ötvenkét kilós versenysúlyomat, hiszen minden nap játszottuk a West Side Story-t, táncoltunk, jól kellett kinézni, formában kellett lenni” – mondta Galambos Erzsi.
Arról szól, hogy most már ő számít a szakma nagyágyújának, úgy fogalmazott:
„Nem, dehogy. Soha nem felejthető számomra, amit a nagyoktól fiatalon kaptam. Hogyan legyinthetnék arra, hogy ismertem Karády Katalint, egy színházban voltunk a Royal Revüben, hogy Bessenyei vagy Darvas Iván a partnereim voltak, nem is tudom, hogy van-e olyan nagy magyar férfi színész, akivel nem játszottam együtt. Az igaz, hogy nem játszottam Csortossal, de Jávor Pállal igen, amikor hazajött Amerikából. Az Operettben öt Latabárral játszottam, a nagypapával is és az unokával is.
És hogy tudnám feldolgozni Haumann Péter elvesztését, akivel több, mint 300 alkalommal léptünk fel az estünkön.”
Arról is beszélt, hogy imád színházba járni: „Ha nem játszom, hetente többször is megyek. Nézem a fiatalokat, jó velük játszani a József Attila Színházban, én is fiatalabbnak érzem magam. De még most is szeretném letáncolni a tánckart, ez bennem van, nincs mese. Ez azt jelenti, hogy attól, hogy az ember elér egy bizonyos kort, még nem kell azt mondani, hogy vége. Miközben hangsúlyozom: mélyen együtt érzek azokkal, akiket olyan betegség talált meg, amely megakadályozza őket abban, hogy olyan életet éljenek, úgy mozogjanak, ahogy szeretnének.”
A teljes interjú a Gyógyhír Magazinban olvasható.