Garaczi László a független értelmiségi ethoszról, emancipációs potenciálról és a kulturkampfról nyilatkozott a MagyarHangnak. Mit gondol a Weszteg címmel a karanténidőszakról regényt író Garaczi László, mennyire maradtak velünk a járványidőszak nyomai? Miben más szerinte ma magyarnak lenni, mint korábban? A József Attila-díjas író válaszolt. Lapszemle.

„Általában arról írok, ami egy adott pillanatban izgat. Milyen egzisztenciális határszituációkkal találkoztam egy kalocsai laktanyában harminc évvel ezelőtt – ez az Arc és hátraarc -, meg tudok-e ragadni egy aktuális magánéleti válságot – Metaxa -, a járvány berobbanásakor pedig azt éreztem, hogy írnom kell erről az egész világot érintő őrületről – ez lett a Weszteg. Talán a történelmi tanulmányaim miatt is fontosnak gondolom a kortárs tapasztalatok dokumentálását; múlt nélkül nincs jövő, de nem tenném ezt kötelezővé, az írók olyan témát válasszanak, ami a legmélyebben foglalkoztatja őket” – fejtette ki az író, aki szerint ha a folyamatosan változó, komplex világról hitelesen akarunk beszélni, a válaszok is bonyolultak lesznek.

„Ha létezik független értelmiségi ethosz, az olyasmi lehet, hogy ragaszkodjunk az elfogulatlan tényfeltáráshoz és a jelenségek több szempontú értelmezéséhez” – tette hozzá.

Az európaiságunkat például a Litera kérdésére nemrég úgy ragadta meg: „Lettek szép, új kifejezések, például ))összegyurcsányozott brüsszeli bürokraták((. A kutya (és a macska) továbbra is az ember legjobb barátja. Éljenek a rozsdás hurkatöltők, vesszen a moslék! Európainak lenni annyi, mint nem tudni, milyen európainak lenni, de makacsul keresni rá a választ.”

A kérdésre, magyarnak lenni mennyire más – ha más -, mint húsz-harminc, sőt, negyven éve, azt fellete:
„Itt most lehetne beszélni az illúziók tragikus elvesztéséről, a végső züllésről és bűnbeesésről, a magyar társadalom széthullásáról, de ezt már sokan leírták, elmondták. Létezik egy optimistább nézőpont, amely szerint fájdalmas tanulási folyamaton megyünk keresztül, szembesülve az önutálat démonaival, de ezt a feltáró munkát mindenképp el kell végezni, hogy valami jobb jöhessen.” Megérteni, kik vagyunk, hogy mások lehessünk, miközben ugyanazok maradunk. Dolgozni magunkon, felismerve, hogy a demokrácia, amire vágyunk, törékeny. Nem ölünkbe hulló ajándék, hanem folyamatos munka. (…) Az író morálja a minőség, silány művek nem népszerűsítik, hanem rossz hírbe hozzák a szolidaritást és az igazságosságot.”

Arról szólva, milyen okai lehetnek a mostani közhangulatnak, úgy vélekedett:
„A kulturkampf ellehetetleníti és arra kényszeríti az értelmiséget, hogy valódi munka helyett mindenféle mással foglalkozzon. Az egyéni sértettségek, a tehetetlenség érzése is gerjesztik a nyomasztó légkört. Az úgynevezett fülkeforradalom után a feleségemmel, aki író és műfordító, több évig külföldön éltünk, aztán hazajöttünk, mert itt élnek a rokonaink, a barátaink, ezt a nyelvet beszéljük, ez a kultúra a leginkább otthonos számunkra. Akkoriban kezdtünk el dolgozni egy nonprofit alapítvány létrehozásában és működtetésében, amely jövőre már a tizedik díját adja át fiatal szerzőknek. Privát módon is segítünk nehéz helyzetbe kerülő kollégákat, de persze itt adózunk, és a munkánk, az írásaink publikálása során közvetve vagy közvetlenül kapcsolatba kerülünk az állami finanszírozással – ami nélkül egyébként nemigen létezne aktuális magyar kultúra, sem film, sem színház, sem irodalom. Hogy ki hol húzza meg a határt, arra nincs objektív mérce. Nem látom sok értelmét az olyan kijelentéseknek, hogy aki bekapcsolja a hűtőgépet, majd kifizeti a villanyszámlát, a rendszer része és támogatója.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2024.09.06 – 26. oldal

Szerző: Lakner Dávid