gate_Bannergate_Banner
Jászai MariOSZTBodrogi GyulaVígszínház
  • facebook
  • instagram
  • 2024. május 23., csütörtök
    banner_bigBanner4

    Gáspár Ildikó rendezésében látható a Liliom Rigában

    2023. június 15., csütörtök 06:17

    Az Örkény Színház társulatának alkotója, Gáspár Ildikó, nemrég Rigában, Dailes teātris-ban rendezte meg Molnár Ferenc Liliomját.

    Az előadásról és annak újító szándékáról elismerően írnak a helyi kritikák, amelyek közül egyet magyar nyelven is közzétett a színház a honlapján:

    Állítsuk meg az erőszakot
    A Liliom a Dailes Színházban drasztikus szemléletváltást mutat.
    Kellemetlen, de…. meggyőző.

    Ritkán jön ki az ember ennyire összetörten és ellentmondásoktól megtépázva a színházból.
    A tapasztalat néha meglehetősen nehéz teher, ahol a fiatalság benyomása a könnyebb és fényesebb rész. A Dailes Színház ebben az évadban már másodszor emelte tekintetét nemcsak a lett színház néhány legfényesebb legendája felé, hanem az én – egészen személyes – emlékeim felé is, és arra késztetett, hogy átgondoljam alapvető értékeimet.

    A Liliom bemutatója óta eltelt néhány napban Gáspár Ildikó magyar rendező produkciója filmszalagként pörgött a fejemben, olyan értékeket tárva fel, amelyek nem tűntek fel azonnal, elfojtva az első pillanat tagadását.
    Az összehasonlítás nem érv, de ezúttal sem tudok meglenni nélküle, mert ez volt az egyetlen mód, hogy meglássam Gáspár drasztikus átértelmezését. Molnár Ferenc „külvárosi legendájának” – a szerző műfaji megnevezése – ez az ötödik változata, amit látok: Alfred Jaunušan ikonikus rendezése (1971) után Juris Bartkevičius liepāja-i Liliom előadása (1996) és Edmund Freiberg változata a Nemzeti Színházban (2013), valamint a magyar rendező, Mundruczó Kornél Monika Pormalival készült produkciója, amely a Salzburgi Ünnepi Játékokról került át a hamburgi Thália Színházba (2019), és amelyet az osztrák előadóművészet kiválóságáért járó Johann Nestroy-díjra jelöltek.
    Bármennyire is különböző volt ez a négy produkció, több-kevesebb szentimentalizmussal (amely Mundruczó rendezésében egyáltalán nem volt érzékelhető) Liliomot romantikus hősként ábrázolták. A lett produkcióban „életművész” volt, aki „nem lehet házmester”, a hamburgi előadásban temperamentumos, szabad ember, akit nem lehet a társadalom által megszabott keretek közé szorítani. Csak most vettem észre, hogy mindig a férfias megjelenés miatt tettük túl magunkat azon, hogy Liliom kezet emelt szerelmére, Julikára. És még 16 évvel az öngyilkossága után is, amikor az égi bíróság visszaküldi a földre, hogy megpróbálja helyrehozni a hibáit, megüti a lányát, Lujzát, aki ezt (sic!) simogatásnak veszi.

    A 2023-ban Gáspár Ildikó rendező és alkotócsapata, amely magyar művészekből áll (díszlettervező Izsák Lili, jelmeztervező Szabados Luca, koreográfus Szabó Veronika, zeneszerző Matisz Flóra Lili), egy nő vízióját mutatja be, nem táplál romantikus érzelmeket a férfi iránt, aki azért vágta hasba, mellkason és arcon, mert sírásával felbosszantotta. Azt hiszem, a rendező (és Molnár) hazájában ugyanilyen radikális lenne a darabnak ez az értelmezése, hiszen a romantikus hagyomány több mint százéves.

    Ráadásul ennek a produkciónak a lényegi középpontja Liliom visszatérésének pillanata.
    Az égi rendőrök figyelő tekintete alatt találkozik lányával, Lujzával, és hirtelen felindulásból karon ragadja, hogy térdre kényszerítse. Az angyalok megállítják, és adnak Liliomnak még egy esélyt. Ugyanez az erőszakos gesztus következik. Újabb esély – és ekkor Juli megállítja a kezét.

    Az, aki áldozat és társfüggő volt, végre felemelkedik, és szembeszáll a bántalmazójával.
    Az üzenet világos és nagyon kemény. És annyira fontos, hogy szinte jelentéktelennek tűnik annak elemzése, hogyan közvetítik a nézők felé. A rendező megfosztotta a darabot az érzelgősségtől, a színészeket pedig attól a lehetőségtől, hogy pszichológiai motivációt keressenek karaktereik cselekedeteihez.

    Ez egyszerűen nincs benne a játékszabályban. Nem éreztetni, hanem megmutatni, hogyan néz ki objektíven kívülről, ez lehet a feladata mind Lauris Dzelzītisnak Liliomként, mind Darta Danevičának Juliként. Ieva Segliņa mint Muskátné és Indra Briķe mint a kirabolt könyvelő Zeltīte szintén beleillenek ezekbe a szigorú szabályokba, de megtalálták a módját annak, hogy a karakterükbe is „belelássunk”.

    Az előadás pompáját Oskaras Pauliņš fényei adják, amelyek szó szerint áthatják az üres színpadi teret, és a cselekmény különálló személyévé válnak. Az ürességben, amelynek dimenzióit csak a fénysorok jelzik, a cselekmény is lassítva halad, az időtlenség és a reménytelenség, időnként pedig egyszerűen az unalom érzetét keltve. A tömör mondanivalóval szemben a cselekmény sok helyen feleslegesen elmosódik és elmerül a részletekben.

    Ez egy kellemetlen, olykor elfogadhatatlan Liliom. Ráadásul a rendező Matīss Gricmanis drámaíróval együtt megváltoztatta a szereplő foglalkozását: körhintásból, azaz mulattatóból szerencsejáték-terem igazgatója lett, egy korabeli Mefisztó és lélekfogó. Bármennyire is vágyik a szívem a boldogságra és egy szabad helyre a körhintán, a józan ész azt sugallja, hogy itt és most – a 21. század harmadik évtizedének közepén, egy háború sújtotta világban és egy családi erőszak által eltorzított Lettországban – egy másfajta értelmezés egyszerűen nem lenne igazságos.
    Nem éreztetni, hanem megmutatni, hogy kívülről, objektíven hogyan néz ki – ez a feladat, amit Gáspár Ildikó rendező a színészekre bízott.

    Az üzenet egyértelmű és nagyon kemény.
    És annyira lényeges, hogy szinte lényegtelennek tűnik annak elemzése, hogyan közvetítik a közönség felé.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram