Gáspár Sándor, Kossuth-díjas színművész már 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, ez alatt az időszak alatt a fővárosban is játszott, de vidéken is vendégszerepelt, így például Veszprémben. A vírus óta jórészt Alsóörsön van, onnan jár be abba a városba, ahol éppen dolga van. Az ecoport.hu-nak nyilatkozott.
“A színház vezetői – Hargitai Ivánék – kitalálták, hogy a pandémia alatt megpróbálnak nekünk többféle elfoglaltságot biztosítani, így felmerült a rádiójáték is. A harmincas évek kabaréiból csináltunk egy több estére szóló összeállítást, ennek volt ma a felvétele. Olyan ez, mint egy tavaszi ablaknyitás: bejön a friss levegő. Ismét találkozhattam személyesen is a kollégákkal, még ha csak néhány óra erejéig. Hektikus egy helyzet, hiszen az egyik pillanatban beindul valami, majd hirtelen megint újra kell tervezni. Nagyon várom már a végét; engem mindenféle kényszerhelyzet megtalált az elmúlt időkben. Például ötletszerűen megyek az autómmal az országúton, meglátok egy bekötő utat az erdőbe vagy a hegyre, és – mint valami terepimádó – nekimegyek.
Nem kerülöm el a nehéz, adott esetben kritikus helyzeteket sem, tehát képes vagyok belehajtani egy vaddisznó tocsogóba, csak azért, hogy aztán kirángassam magam a helyzetből. Ez persze nem tesz jót a kuplungnak, tudom én…
Vagy például nekiláttam egy magaságyás készítésének, megcsináltam – akár egy ács -, aztán leszigeteltem, befestettem, földet tettem bele, elültettem benne a paradicsompalántákat, nőttek-nőttek. Aztán jöttek a gusztustalan bogarak – a poloskák, amik a pandémia után szerintem a legellenszenvesebb kórokozók -, és ellepték a gyönyörű paradicsomjaimat” – számolt be Gáspár Sándor.
A kérdésre, mi történt ezután, elárulta: “Megkérdeztem Bán János barátomat – aki negyven méterre lakik tőlem és egyébként nagy kertész -, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Azt mondta, nagyon egyszerű, csak keverjek össze egy kis ecetet vízzel, majd szépen egyesével hajigáljam bele a bogarakat a pohárba. Kérdeztem tőle, hogy ezzel aztán végleg le van a gond? Mire ő azt felelte, ezt mindennap kell. Akkor abbahagytam a kertészkedést is, és onnantól kezdve elég gyakran – tüntetőleg – dudálva húztam el Jani háza előtt, suppal a kocsim tetején, gondoltam én inkább csak nyaralni fogok és hedonista leszek. Akkor meg az volt a túlzás, hogy este tízig képes voltam a vak sötét Balatonon sup-olni. Ugyanakkor szerencsére számos olyan megkeresést kaptam és kapok, amelyek kifejezetten a szakmámhoz vágnak. Például versmondás, ráadásul magamnak kellett rögzítenem, tehát a technikai képzettségem egyértelműen javult” – mesélte Gáspár Sándor.
Arról is faggatták, előfordult-e már a pályája során, hogy valaki olyan feladatot látott belé, amit túl nagy falatnak ítélt meg:
„Remélem, nem hangzik nagyképűen, de nem. Azért nem, mert ha valaki belém álmodja az adott szerepet, akkor onnantól kezdve nem az én felelősségem, hanem a rendezőé. Tehát éppen az ellenkezője történik: bátor leszek a bizalmától. (…)
Azt hiszem, mázlista vagyok, de valahogy mindig az ország legjobb rendezőivel, társulataival dolgozhattam. Ha a pályámat nézem, nem tudok nagy törésekről beszámolni. A szerencse mindig a tenyerén hordozott. Persze más kérdés, hogy bizonyos élethelyzetek hogyan hatottak rám, de az élet az élet.
(…) Sokat beszélgetek a testvéremmel Tiborral, és nagyon jól tudjuk erősíteni egymást, hiszen azon túl, hogy egy korosztály vagyunk, a szakmai beszélgetéseink nagyon inspirálóak. Gyakran tudatosítjuk magunkban, hogy az ambíciókat nem szabad elveszíteni, mert abban a pillanatban kívülállóvá válik az ember, elkeseredik, sőt, esetleg cinikus lesz, vagy még rosszabb esetben az alkoholban keresi a feloldást. Ha nem lenne a testvérem, sokkal nehezebb lenne ezt önmagamban megvívni…” – fejtette ki Gáspár Sándor.