Gáspár Sándor Kossuth-díjas színművész jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Mint kifejtette, rendkívül fontos számára a társulati lét, hogy tehetséges emberekkel legyen körülvéve, akik jó energiákat adnak. A közelmúltban Bereményi Géza Apacsok című darabjában láthatta a közönség, méghozzá Veszprémben, itt kérdezte a Vehir.hu.
A teljes interjú itt olvasható.
A felvetésre, miszerint az egyik legnagyobb szakmai sikere a 2008-as Mundruczó Kornél rendezte Delta lehetett, amit Cannes-ban is díjaztak, kifejtette: “Az a díj elsősorban a filmnek szólt, persze a színészeknek, így nekem is. De megemlíteném például a Tutajosokat, ami csakugyan sok szép díjat kapott. Itthon szinte minden elismerést megkaptam, amit lehet. Nem tagadom, borzasztó jól tud esni a szakmai-díj, főleg úgy, hogy a magyar filmszemlének egykor nagy rangja volt. Külföldi kritikusok is dolgoztak benne, akik már a következő évi filmfesztiválokra válogattak filmeket. Kifejezetten emlékszem, hogy milyen önbizalomnövelő volt, amikor odajöttek hozzám, megszólítottak, hogy láttak ebben és ebben a filmben.”
Arról szólva, hogy a pályát figyelve úgy tűnik, nem voltak vargabetűk, megszakítások, elmondta:
“Én a világ mázlistája vagyok, de ez valóban így van, ahogy mondod. A színházban és a filmekben is a koromnak megfelelő szerepek értek utol, semmiféle hiányérzet nincsen bennem ilyen téren. Remek arányban jöttek a drámák, az abszurdok és a komédiák. Jó érzéssel tölt el, sőt, a mai napig meglep, hogy a rendezőknek sok minden az eszükbe jut rólam. (…) Azt hiszem, nem élek vissza ezzel a bizalommal, egyszerűen mindenféle megfelelési kényszer nélkül csodálatos érzés, hogy újra és újra egy olyan útnak lehetek a részese, aminek nem tudom előre kiszámítani a szakaszait, a hatásfokát, nyugvópontját. Remek kaland bejáratlan útra lépni.”
A beszélgetésben arról is szó esett, mindig hitt-e saját magában: “Olyan nem volt, hogy alapjaiban megkérdőjeleztem volna a színészethez való viszonyomat. Ugyanakkor minden embernek vannak magánéleti válságai. Ha utólagosan visszagondolok ezekre az időszakokra, úgy látom, a krízis segítette a színészetemet, hiszen olyan érzékenységet kaptam ezektől a helyzetektől, hogy sokkal összetettebben láttam tőlük a világot. (…) Mondok egy példát. Amikor nehéz életszakaszban voltam, rengeteg rádiós feladat talált meg: kortárs verseket kellett mondani, és én azt éreztem, hogy egyszerűen mindegyikhez van közöm. Rendkívül telített voltam érzelmileg, úgy éreztem, minden utat bejártam már, amit a versekhez mozgósítani kell magamból. Most ez kissé naiv gondolatnak tűnik, de úgy éreztem, a fájdalom gazdagabbá tett. Nem véletlen, hogy a színházi terápia az egyik legbeváltabb eszköz arra, hogy begyógyítsuk a lelki sebeket.”
Arról is faggatták, dilemmázik-e azon, meddig érdemes kiállni ügyekért, színészként véleményt nyilvánítani:
“Nincsen bennem ilyen jellegű dilemma, az is egyértelmű volt, hogy őrt állok az Színmű épületén. Szabad vagyok ilyen értelemben, nem kell attól félnem, hogy a megnyilvánulásaim miatt nem lesz munkám. Ugyanakkor látok ilyet is: sokan ki vannak szolgáltatva a nyílt vélemény vállalásával, ez sokszor a munkahelyébe is kerülhet. A legnagyobb probléma, hogy nincsen a szakmánknak feje, ezért pedig az érdekképviselet is gyenge. Csak a kérdés maradt: fej nélküli lovasként merre halad a szakma? Nagytudású, hiteles embereket nem kellene kiradírozni. Nyilván nem marad ez így, az emberek tudata helyre fogja tenni a dolgokat, de a jelenkor fájdalmát mind érezzük ezen a pályán. Ha egy színésznek van a közéleti küldetéstudata, egy bizonyos ponton túl visszaüthet. Sérül a színészi szabadsága, én ilyen értelemben inkább a szemlélődő típus vagyok. Rengeteg klasszikus, és ugyanennyi kortárs darabbal foglalkozhatok, a mai napig gyönyörű feladatok találnak meg…”