Néhány erdélyi magyar értelmiségi petíciót indított annak igazolására, hogy erdélyben sokan vannak olyanok, akik másként gondolkodnak, mint ahogy azt a magyarországról “felvásárolt média” láttatni akarja. A szövegben fölhívják a figyelmet az átlátható külhoni szavazás fontosságára. Az egyik kezdeményezőt, a marosvásárhelyi nemzeti színház vezérigazgatóját, Gáspárik Attilát kérdezte a Jelen. Lapszemle.
A kérdésre, minek a hatására született a petíció, Gáspárik Attila elmondta: “Talán valamiféle régi iskola képviselői vagyunk, akik azt tanultuk, hogy az értelmiségi léttel együtt jár bizonyos felelősség is, nem csak a kiváltságok, ezért is szólaltunk meg. És azért, mert mi igazán tudjuk, mit jelent a félelem, hiszen egy dél-amerikai típusú diktatúrában éltünk, én egészen 25 éves koromig, a társaim nagy része pedig nálam is többet. Annak idején ezért azt mondtuk, hogy többé nem akarunk félni, vagy legalábbis így emlékszem vissza az akkori magamra. És most megint ez a légkör ural mindent.”
Arról is beszélt, valójában kihez szól a petíció: “Egyrészt bátorítani akartuk vele a magyar ellenzéket, amelynek az összetételével én nem igazán értek ugyan egyet, de az európai szellem mégiscsak plurális szellem, vagyis elviseli a másképp gondolkodást. Ugyanakkor azt is nagyon szeretném, ha a kormánypártok is elgondolkoznának a szövegen. (…)
Nekik azt szerettük volna mindezzel üzenni, hogy ne uszítsanak minket többé egymás ellen. Borzasztóan rossz ma erdélyi magyarként sétálni az utcán Magyarországon, mert hihetetlen, mennyire megutáltak bennünket. Politikai pitbullok persze mindenhol vannak, Demeter Szilárd például közéjük tartozik, de ne ítéljenek már meg engem Demeter Szilárd alapján.”
Gáspárik Attila szerint a politikai értelmezéseket tudatosan leépítik és primitív igazságokká züllesztik: “A NER azt hirdeti, hogy egy kézben a hatalom, mindenki azt csinálja, amit én akarok, te csak ne gondolkozzál. (…) Hiszünk abban, hogy lehet ennél több szerepünk is a mindennapi életben.”
A felvetésre, miszerint” kell, hogy legyen ilyen plusz szerep, elég, ha arra gondolunk, hogy Cseke Péter kecskeméti színigazgató, aki hozzá hasonlóan nagyváradi születésű, cenzúrázta a k2 színház előadását, mondván, Kecskemét fideszes város, ott bizonyos politikai áthallásokat nem tűrnek, míg Gáspáriknak Erdélyben nincsenek ilyen kényszerei”, a színigazgató úgy felelt: “Én már régóta szabadabb vagyok, mint Cseke Péter. Nagyon sajnálom a k2-tőt, de Cseke Pétert még jobban sajnálom, mert egy városban születtünk, Nagyváradon, és arra a városra nem a mostani kecskeméti szellem volt jellemző. Ha Cseke Péter édesapja olyan színigazgatókkal dolgozik annak idején, mint amilyen a fia lett, sosem lett volna híres színész. Én úgy látom, egy állami pénzből felépített párhuzamos állam épült ki Magyarországon az elmúlt években.
Ha valamit nem tudtak megszerezni, csináltak helyette egy újat, a régit meg elsorvasztották. Volt egy tudományos akadémia – eljelentéktelenítették, volt egy érdemeken alapuló színházi szövetség, csináltak egy másikat. Ez, mint a bivalyé a sár, a középszer lételeme.
És a másik oldal? Valamilyen alapon kikiáltják, hogy az a másik oldal, de nem az érdemek alapján. Az erdélyi magyar színházakhoz különféle pénzek jönnek a magyar kormánytól, mindenféle pályázati kiírás nélkül, egyszer csak megjelenik a számlájukon 120 millió forint, 150 millió forint, valamennyi. Én nem tudom, mit kérnek érte, mert a mi színházunk soha nem kapott ilyen pénzt. Két kollégám, a gyergyószentmiklósi és a sepsiszentgyörgyi színházigazgató egy éve kiállt az SZFE mellett, azonnal a felére vágták vissza ezt a pénzüket. Nem csoda, hogy a petíciónkat már alá sem írták. Megértem őket. Engem is sokan támadnak, hogy ha visszafognám egy kicsit magam, akkor mi is kapnánk pénzt, és még ha egyetértenek is velem ezekben a küzdelmeinkben, szerintük káros a színházra.”
Gáspárik Attila leszögezi: “A színház pénzért sem hazudhat.”
A petíciójukban megemlítik a retorziótól való félelmet. Ennek kapcsán kifejtette: “Akkor, amikor hazajöttem a Karácsony Gergellyel folytatott beszélgetésemről, az ötéves mandátumomból volt még hátra úgy öt hónap. Itt az a törvény, hogy a versenyben elnyert ciklus végén készíteni kell egy több száz oldalas beszámolót, amelyből kiderül, ki mit végzett el igazgatóként a menedzseri tervéből és mit nem. Ezt 1 és 10 pont között értékelik. Ha 9 pont fölött végez valaki, akkor az igazgatónak joga van a következő mandátumra egyedül letenni a menedzseri pályázatot. Az én összesített eredményem 9,3 pont.
Mégis, amikor hazaérkeztem, már ketten jelezték, hogy a minisztériumból a magyar államtitkár felhívta őket, hogy nem akarnak-e helyettem igazgatók lenni. Már elkezdték tehát árulni a helyemet, holott én annak idején román bizottság előtt, román miniszterek előtt nyertem el a tisztségemet.
Hozzá kell tenni, hogy 1973 óta én vagyok az első magyar nemzetiségű igazgatója ennek a színháznak. Már annyira leszoktattak minket arról, hogy megharcoljunk egy-egy ilyen pozícióért, hogy eleve el sem indultunk. Ez az a típusú félelem, amely eleve annyira belénk ivódott, hogy már nem is merünk csinálni tulajdonképpen semmit.”
Gáspárik Attila érez magyarországi elszigeteltséget is: “Szakmailag úgy három-négy éve van ilyen érzésem, azóta, hogy Vidnyánszky Attila dönt el mindent a színházi ügyekben Magyarországon. Egészen nevetséges például, hogy a mi társulatunkat senki sem kéri föl vendégjátékra. Itt, Marosvásárhelyen is van egy gyógyszergyár, annak pedig egy színháza, azzal bezzeg együttműködnek, így Szarvas József kiváló előadását nálunk nem adják elő, de azon a húsz-harminc férőhelyes nézőtéren igen. Most erre mit tudok mondani?”
A teljes interjú a JELENben olvasható.
Szerzője: Tóth Ákos