Göttinger Pál nemcsak rendez, játszik és ír, hanem főz is. Eseti jelleggel improvizációs konyhát vezet, amiben flambírozás van, glazírozás, káosz és dráma. A BORSMENTA kérdezte. Lapszemle.
A főzésről szólva a rendező elárulta, nem része a napi rutinnak, de azért elő-előáll néhány naponta: „Petra (Grisnik Petra) sokkal háziasabb, neki a háztartásszerű főzés áll a kezére, az egész lakás is családi otthonra vált olyankor, elárad a nyugalom. Nálam káosz van, alkotás és dráma. Petránál az elkészülő ebéd a program, nálam meg maga a főzés, és az evés maga inkább már csak valami révült premier. Az is érdekes különbség, hogy a feleségem szerint az ételek valahogyan vannak, és akkor azokat úgy kell megcsinálni. Recepteket tud. Halászlét így kell, rakott krumplit úgy, rántott húst amúgy. És minden finom is. Nekem meg már az is furcsa, hogy el vannak nevezve az ételek. Én mindenféle nyersanyagokat nézek ki magamnak, és addig kutyulom őket teljes konyhatechnológiai zűrzavarban, amíg hirtelen fel nem kiáltok: kész. Anyámtól tanultam főzni, akinek az volt a filozófiája, hogy amibe finom dolgokat teszel, az finom lesz, úgyhogy többet ezzel nem kell foglalkozni, csak csinálni, sokszor, és akkor kiadja magát.”
Azt is hozzátette: „A gyakorlatomban nincs félelem. Semmi baj nem tud történni, azt gondolom (pedig tud). Dobálom bele, próbálom így, úgy, jöhet a sokféle hús egyszerre, lepirítom, flambírozom, glazírozom, aztán ha elmegy a kedvem, akkor meg mehet az egész a römertopfba, aztán megfőzi magát. Nem aggodalmaskodom. A konyhaművészetem – bumfordi párhuzamba állítva a színházzal – közelebb áll az improvizációhoz, mint a jól kidolgozott Csehovhoz.”
A kérdésre, oda is figyel-e arra, hogy mit eszik, azt mondta: „Hogy az íze finom legyen: igen. A szó egészséges étkezés értelmében: nem. Sajnos. (…) Az általam ismert rendezők jelentős része egyébként is stresszevő (már aki nem iszik vagy mást csinál helyette). A mi foglalkozásunk idegeskedésből áll. Vannak, akik soványra idegeskedik magukat, és aszott esernyőként bolyonganak egész éjszaka a belső hetedik kerületben, mások meg korpulálódnak tőle. (…) Ez az én vallomásos pillanatom: igen. Mire eljön az előadás, már az a helyzet, hogy mindenről én tehetek, és mégsem tehetek semmit. A tehetetlenség pedig zakatol tovább este is, éjjel is, hajnalban is. Nem hagy elaludni, és valamivel ki kell ütni. Ahhoz, hogy a nap véget érjen, ennem kell. A jóllakottan elalvás pedig egyfajta drog, egészségtelen is, mennyei is. Meg az is érdekes, hogy a színházasok a munkájuk legnagyobb testi-lelki erőbedobást igénylő részét este 7 és 10 között végzik, az egész nap felhalmozott készleteket égető üzemmódban használják el alig pár esti óra alatt. Az ösztön az, hogy utána pótolni kell, a test és a psziché is követeli. A hagyományos visszapótlás ebben a közegben az alkohol, de rám annak alig van vonzereje (hálisten). Viszont eszem. És szerintem ha egy színházban a büfé nincs nyitva előadás után, pláne ha nincs étel, az sokat elárul a társulat állapotáról.”
Az interjú előző része itt olvasható: Tehetségtelen vagyok a pihenésben