Gelányi Imre a színdarabok mellett Hajdu Szabolcs filmjeiben is visszatérő szereplő, ám míg az első két részben mellékszerepekben tűnik fel, az Egy százalék indián agresszív, részeges Rajmundjaként immár övé a főszerep. Szűcs Ádám kérdezte a Magyar Narancsban.

Arról szólva, hogy állt össze Rajmund figurája, Gelányi Imre kifejtette: „Sokat nem kellett rajta agyalnunk, már eleve megvolt: egy közös ismerősünk ihlette. Aztán megtaláltuk a hozzá illő nevet, majd ráaggattuk a többi jellemzőt: van egy csaja, akivel, mint a filmben is látható, nem bánik túl szépen; annyira lecsúszott, hogy gyógyszerkísérletekből él; majd szép lassan jöttek a hozzá illő mondatok és kifejezések. Tudatos vállalás volt, hogy megmutassuk a lehető legdurvább megnyilvánulásait, a legszélsőségesebb személyiségjegyeit. Eleinte annyira triviális volt számunkra, hogy vannak ilyen agresszív emberek, hogy egyszerűen nem vettünk tudomást róluk, mintha eltemettük volna magunkban őket. Aztán ahogy a jelleme mélyére ástunk, egyre több figura jelent meg az emlékeink, a közös ismerőseink között. (…) Nem is kell a végletekig menni példáért: a minap a dohányboltban akartam venni egy kávét, de nem tudtam hogyan működik a gép, ezért megkérdeztem az eladót, alá kell-e tenni a poharat. Az eladónő egy pillanatra felnézett a telefonjából, és ennyit felelt: nem árt. Ez a fajta hozzáállás körülvesz minket, mindenhol ott van a magyar társadalomban” – fogalmazott a színész.

Azt is hozzátette: „A lehető legmesszebb kell távolodni tőle. A film egyik szereplője mondja el, hogy már az apja és az edzője is így viselkedett vele, ezért egyszerűen nem tanulta meg a megoldási stratégiákat, hogyan menekülhet el egy ilyen verbális és fizikailag is bántalmazó személyiségtől.”

A Kálmán-napban még csak egy mellékszerepben tűnt fel, az Egy százalék indiánban már uralja a vásznat. Arról szólva, melyik volt a nehezebb, Gelányi Imre úgy nyilatkozott:
„Az Ernelláék Farkaséknál színházi változatában kisgyereket játszottam, ez elképesztően nagy koncentrációt igényelt estéről estére, hogyan lehet egy gyerek lényét megfogni úgy, hogy a kliséket és az olcsó fogásokat elkerüljem, és el tudjam fogadtatni a nézővel, hogy egy ötévest lát a színpadon. A filmben azonban ez az absztrakció már nem működött volna, de egy kis jelenetbe Szabi azért így is becsempészett. A Kálmán-napban már egy lecsúszott, pár szót beszélő, hajléktalan melós vagyok. Mire a bemutatóhoz értünk az egész élete a ,,kezemben” volt. Nagyon élvezem, hogy gyakorlatilag két jeleneten belül lehet megmutatni egy emberi sorsot: meghalt a felesége, meghalt a gyereke, ő pedig ott mozog egy idegen család életében, gyakorlatilag megfosztva mindentől és mindenkitől. Az Egy százalék indiánban ezzel ellentétben a figura egész ívét kell végigvinni, hiszen Rajmund a darab háromnegyedében szerepel. Ez fizikailag és mentálisan is nehezebb volt.”

Várhidi Attila színjátszó körében kezdett el játszani, a Szeredás együttessel tíz évig játszott utcaszínházat, Hajdu Szabolccsal pedig már a 2000-es Macerás ügyekben is együtt dolgozott, mégsem vált hivatásos színésszé. Ennek okairól elmondta:
„Lassan 30 éve dolgozom szociális területen, korábban gondolkodtam, hogy ki kellene hagyni néhány évet és a színészetre koncentrálni, de már benne vagyok a korban, közel 60 évesként kinek kellenék? A társulatban is mindenki ezer más dolgot csinál, mert önmagában ebből nem lehet megélni. Talán a 2000-es években kellett volna lépnem, hívtak is néhány helyre, de bátortalan voltam, úgy gondoltam, az nem az én utam. Amúgy meg a 80-as évek vége, 90-es évek eleje rendesen fel is zabált, benne voltam a darálóban, mint Chaplin a Modern időkben. Örültem, hogy sikerült kikeverednem. Akkor mentem el az egyetemre, kicsit megnyugodtam, majd belesodródtam az utcaszínházba, az ismét kikészített. Tíz éven keresztül évi 150-200 előadás, borzasztóan kemény volt. Utána megint éreztem valami hiányt és a régi SZFE-n találtam magam, színházi nevelést tanultam, és újra egymás útjába keveredtünk Szabival. 2015-től gyakorlatilag folyamatosan – a járványidőszakot leszámítva – együtt dolgozunk, azóta csináltunk négy filmet és három előadást. A civil állásom is megmaradt, mellette pedig mindig van valami: játszottam a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban Pass Andrea Fináléjában, dolgoztam nagyjátékfilmekben, kisfilmekben, sorozatokban, most pedig Nemes Jeles László új filmjében is forgattam. (…) Annak ellenére, hogy néha úgy érzem, hogy olyan szedett-vedett az egész körülöttem, és nagyon fárasztó is tud lenni, de mégis a közös, önfeledt játék öröme még mindig all-in.”