A Friss Hús szervezői minden évben felhívják a figyelmet két, pályájuk elején járó fiatal színész munkásságára. A Friss Csillag egyszerre tehetséggondozó program és párbeszédre sarkalló kezdeményezés a most induló színészgeneráció helyzetéről, az őket foglalkoztató kérdésekről. Az idei Friss Csillagokkal, Gellért Dorottyával és Ionescu Raullal pályaválasztásról, színház és film egyensúlyáról is beszélgetett a magyar.film.hu és az NLC.

Dorka az SZFE-re jár, Raul pedig Kaposvárra. Arról szólva, evidens választás volt-e, hogy ezekben az intézményekben szeretnének színészetet tanulni, Gellért Dorottya elmondta: „A bátyám is az SZFE-re járt, ugyanúgy Novák Eszter és Selmeczi György osztályába, mint most én. Amikor kiszórtak a felvételin, mindig elmondta nekem, hogy egyébként nem kell ehhez a szakmához diploma. Én viszont úgy éreztem, hogy szükségem lenne arra a tapasztalatra, amit az SZFE adhat. Úgyhogy megpróbáltam harmadjára is, ezúttal a zenés színművész szakot. Tehát úgy alakult, hogy Novák Eszter tíz évet töltött a családunkkal.”

Ionescu Raul az érettségi évében csak Zsótér Sándorhoz jelentkezett, aki kiszórta az első körben, viszont 45 percet foglalkozott vele: „Élve felboncolt, de a mai napig nagyon hálás vagyok neki ezért. Egy köztes évet követően a következő felvételikor beadtam mindenhova, ahova csak lehetett, az SZFE-re, Horváth Csaba és Rába Roland fizikai színházi osztályába, Hegedűs D. Géza és Ifj. Vidnyánszky Attila prózai színész osztályába, plusz az idősebb Vidnyánszkyhoz Kaposvárra. Az egy jól sikerült sorozat volt, mert mindegyik helyen eljutottam a harmadik körig, de végül Kaposvárra vettek fel, így oda mentem” – mesélte.

Arról szólva, hogy az egyetem felkészít-e a kudarctűrésre, úgy nyilatkozott: „Ebből a szempontból a felvételi folyamata a legdurvább része az egyetemnek. Ott rövid időn belül iszonyatos feszültség gyűlik össze az emberben. Azért is említettem Zsótért, mert ő azon az egy fordulón felkészített engem a következő felvételire, általa értettem meg ennek a lélektanát. Az egyetemen az első két év vizsgaidőszakai hasonlítottak arra, ami mondjuk egy főpróbahéten történik egy színházban. Meg arra is felkészít az egyetem, hogy egy színész keveset alszik.”

Gellért Dorottya hozzátette: „Arra tanítanak meg, hogy mindig van min javítani, mindig lehet csiszolni azon, amit csinálsz. Az osztályfőnököm mondta ezzel kapcsolatban, hogy olyan nincs, hogy valaki mindig tehetséges. A tehetség állapotfüggő, mert valamikor egyszerűen nem azt kapod magadtól, amit elvárnál. De ezzel semmi baj sincs, csak be kell tudni ismerni, hogy én most rossz voltam. Felszabadító érzés, amikor ezzel szembesíted magad.”

Mindketten aktívak színházban és filmben is. Azt is elárulták, megfér-e egymás mellett a kettő:

„Egy nem túl régi történet jut erről eszembe Vermes DorkaÁrni című filmjének a forgatásáról. Egyik nap ránéztem az egyik színésztársamra és láttam rajta, hogy iszonyatosan kivan. Rákérdeztem, hogy mi a baj, mondta, hogy semmi, csak akkor épp húsz órája nem aludt és további tizennégy órát lesz még talpon. Levezette, hogy az éjszakai forgatás után reggel ment próbálni a színházba, délután előadása volt, aztán jött vissza a filmbe, reggel pedig újra próba. Sokszor történik ilyen a színészekkel, ez rohadt nehéz, de még mindig megéri nem aludni és forgatni, mint fordítva” – mesélte Gellért Dorottya.

Az NLC interjújában arról beszélt, ezt a munkát hihetetlen jó csinálni: „Az elmúlt két évben nagyon jó melóim voltak, nagyon jó emberekkel. Jövőre egy alternatív társulatnál játszom majd, az Apertúránál, közben pedig lesz egy bemutatóm az Örkényben is, nagyon várom.

Felszabadít, hogy nem gondolok úgy magamra, hogy predesztinálva van a jövőm. Sokkal fontosabb, hogy én alapvetően ember vagyok, és csak azután színész. Nem tudom mi lesz pár év múlva ezzel az országgal, vagy a kulturális élettel, de azt látom, hogy vannak csodálatosan tehetséges fiatalok, akik új alapokat tudnának itthon letenni a szakma, és egymás segítésével” – szögezte le Gellért Dorottya.

„Fontos megjegyezni, hogy én még nem tartoztam szerződéses jelleggel egy társulathoz, erről hallani olyan rémtörténeteket, mint amit Dorka is mesélt most. A színházigazgatók általában azt mondják, hogy ,,persze, fiam, menjél csak”, egészen addig, amíg nem nekik kell kompromisszumot kötniük. Amikor a Hogy ne győzzünk című rövidfilmünket forgattuk, pont akkor vette át a mi osztályunk a korábbi kaposvári osztály szerepeit Vidnyánszky János vitézében. Volt egy elég intenzív egy hetes szerepátvételi próbafolyamat, én ezzel párhuzamosan forgattam a filmet. Ez nekem egy héten keresztül napi két-három óra alvást jelentett. Ezt ilyen rövid ideig nagyon jól viseltem, aztán Kövesi Zsombor világosított fel, hogy ha nem alszol eleget, akkor a szervezeted elkezdi azt az illúziót kelteni, hogy jól vagy, és ez kb. pont egy héten át tartható, utána kikészülsz. De a korosztályunkból valószínűleg mindenkinek az a vágya, hogy a össze tudja egyeztetni a színházat a filmezéssel” – fejtette ki Ionescu Raul a magyar.film.hu-nak.

Azt vallja, minden előadásért megéri csinálni a szakmát: „Nekem az utóbbi időben mind színházban, mind filmforgatásokon olyan élményekben volt részem, amiért azt éreztem, hogy nagyon szeretem ezt az egészet. Csináltam jó alternatív előadást, és szuper kőszínházi kihívás elé állított a Vörösmarty Színházban bemutatott A kőszívű ember fiai, amiben Baradlay Jenőt játszom, a történet egyik legérzékenyebb figuráját. Ezt az érzékenységet azonban egy kőszínházban a 22. sorban ülők is kell, hogy érzékeljék. Ez nagyon érdekes volt. Egy szó, mint száz – nem vagyok aggódós fajta, megyek napról napra előre. Tudom, hogy rám valaki nagyon vigyáz. Van egy jó családi hátterem, de most épp arra értettem, hogy valaki felülről is vigyáz rám. Szeretek hinni ebben. Jó érzés, hogy van egy transzcendentális bizonyosság az életemben. Nem vagyok hajlandó azon aggódni, hogy mi lesz. Ugyanakkor, ha az igazságérzetem bántja valami, azon hamar felhúzom magam” – mondta a fiatal színész.