A Pesti Magyar Színház művészeti vezetőjét, Gémes Antos színész-rendezőt kérdezte a Pepita Magazin online kiadása a Madagaszkár musical bemutatója után.
A teljes interjú itt olvasható.
A kérdésre, amikor egy új darab előkerül, első impulzus alapján, mint színész, vagy mint rendező valósítaná-e meg inkább, Gémes Antos azt felelte: “Klasszikus értelemben nem vagyok rendező, hisz az egy szakma. Most kóstolgatom, tanulom. Ha valami az erősségem ezen a területen, az inkább az instrukció adás, vagyis a kollegák segítése abban, hogy miként jutnak el A-ból B-be. Tulajdonképpen a rendezés számomra egy színészi munka, mert gondolati síkon ugyanazt a melót elvégzem, mint a színész, csak most nem a színpadon állok. És itt van a különbség, hogy inkább ahhoz van érzékem, hogy tudom, miként lehet eljutni valahova, hogyan lehet megvalósítani egy adott helyzetet, és függetlenítve önmagamtól talán el is tudom mondani. Ez az én rendezésem.”
Azt is hozzátette: “Azt gondolom, hogy ez a fajta felelősségvállalás, szeretet és tisztelet, ami bennem van a társulat iránt, az sok mindenben segít, mint az is, ahogy a színház háttérdolgozói, a függöny mögött csendben tevékenykedők hozzám állnak.”
Arról szólva, hogy egy színészben akkor is dolgoznak-e a belső instrukciók, amikor a színpadon van, elárulta:
“Persze. Amikor az ember kijön az egyetemről, előbb-utóbb rájön, hogy kénytelen önállóan is gondolkodni, dolgozni. Sokféle rendezővel találkozik az ember a munkája során, de nem mindenkivel találja meg a hangot, nem mindig érti, amit kérnek tőle, ezzel együtt a színésznek az a dolga és kötelessége, hogy megcsinálja, amit a rendező kér. Úgy kell rá tekinteni, mint egy képzőművészre, aki elképzel egy képet, amit látni akar, azt elmondja és a színész dolga az, hogy ezt a képet hitelesítse. Ezt a fajta önálló gondolkodást a karrierje során el kell sajátítsa az ember.”
Arról is faggatták, milyen pofonok érik a színészt: “Amikor valaki megpróbálja elkezdeni ezt a szakmát, de nem veszik fel az egyetemre, az már önmagában akkora pofon a léleknek, hogy nagyon nehéz feldolgozni. Ha később fel is veszik, az az élmény, hogy nem vagyok elég jó, nem kellek, akkor is végigkíséri. Ha egy bizonyos időszakban azt érezzük, hogy megbecsülnek minket, még akkor sem hisszük elég jónak, amit csinálunk. De még akkor sem, amikor éppen a tenyerén hordoz a színház, – netán a szakma is -, mert annyi kétség marad az lelkében, hogy az évekre elég. Nem kell ahhoz sanyarú sors, hogy küszködni tudjon az ember.”