A független színházi szcéna különös figurája. Kereki című új rendezése apropóján a gyermeki kötődésről, a vidéki életről, az SZFE-s évekről, alkotói céljairól, az FAQ társulatban betöltött szerepéről, valamint improvizációról és közösségi színházcsinálásról is beszélgetett vele a Magyar Narancs.

Szerző: Czenkli Dorka

A Kerekiben egy apa és egy fiú drámája bontakozik ki. Személyes történet:
„A nagypapám élt Kerekiben. Ő volt az első halottam, 11 éve. A halál efféle közelsége mély nyomot hagyott bennem, más keretbe helyezett mindent az életemben. A nagypapám halála után pár hónappal lementünk apukámmal rendbe tenni a telket, de képtelenek voltunk hozzányúlni bármihez. Mert bármihez értünk volna, ott volt a nagyapám. Ez adta az alapötletet, hogy egy apa-fiú kapcsolaton keresztül beszéljek a halálról, meg minden másról. Nekem még nincs gyerekem, de valahogy azt érzem, hogy abban a pillanatban, amikor egy férfinak gyereke lesz, biológiailag beteljesíti azt, amiért itt van a Földön, így egy apa-fiú kapcsolatban természetes módon van jelen a halál. A darabban a drámai helyzetet az teremti meg, hogy ők már hosszú ideje nem találkoztak egymással.”

Az SZFE-re járt, színészként dolgozott sokfelé. A kérdésre, miért kezdett el rendezni, azt felelte: „Mindenféle folyamatnál más és más az indíttatásom. Azt hiszem, az ötlet köti össze ezeket a munkákat. Ilyenkor külső szemszögből látom a kiindulópontot, aztán az anyagot is, de nem látom benne magamat, mint színészt. (…) A következő előadás, amit rendezni fogok, részvételi színház lesz, jövőre mutatjuk majd be a Trafóban. Valódi influenszerek és az ő nézőik, rajongóik szerepelnek majd benne. Azt érzem, nagyon zárt közeg a budapesti független színházi élet, és szerintem muszáj nyitnunk. Ha megnézek még egy modern köntösbe burkolt klasszikusdráma-változatot az egyik kortársamtól, lehet, hogy megőrülök. Ki kellene nyissuk, át kellene törnünk azt a buborékot, amelyben élünk.”

Arról is beszélt, hogy az elmúlt időszakban változott a viszonya az egyetemi emlékeihez is: „Amikor kijöttem az egyetemről, azt mondtam, hogy borzalmas öt évet töltöttem ott, semmi értelme nem volt. Mostanra már felismerem, mennyi mindent tanultam. Például azt, hogy milyen intenzitással vagyok benne egy próbafolyamatban, mennyi energiát rakok bele, milyen a kitartásom. Végtére is mindennek köze van az SZFE-hez, ami a színházhoz köt. (…) Amikor befejeztem az egyetemet, dolgoztam a K2-vel, a Dollár Papa Gyermekeivel, Kárpáti Péterrel, megtapasztaltam, hogyan lehet görcsösség nélkül is színházat csinálni. Nagyon szeretem most már a szakmámat, de ez nem volt mindig így.”