Év végén a nemzeti táncszínházban mutatták be az Artus új előadását, az Érintés paradoxont. Ebből az alkalomból beszélgetett Goda Gáborral, a társulat vezetőjével a 168 óra. Az alkotó szerint azzal lehet bevonni a nézőt egy előadásba, ha kíváncsivá, érzékennyé tesszük. Az emberiséget pedig nagyképűnek tartja, ha azt hiszi, tönkre tudja tenni a Földet.

Az Artus esetében az emberek hajlamosak meglepődni, ha nem a saját stúdiójukban, hanem egy kőszínházban lépnek fel. A kérdésre, mit lát a legfontosabb különbségnek a két helyszíntípus között, Goda Gábor elmondta: „(…) Egyre jobban érezzük magunkat a helyspecifikusnak nevezett, indusztriális, nem hagyományos terekben: itt nincs külön színpad meg nézőtér, amik el vannak választva egymástól, és azon kell küzdeni, hogy hogyan lehet összekapcsolni őket.”

Goda tapasztalata szerint ezekben a terekben másképp is kell megszólítani a közönséget: „Hogy hogyan, arra azt is mondhatom, hogy fogalmam sincs, de persze 30 éve egyfolytában azon dolgozunk, hogyan lehet megszólítani egymást, hogyan lehet kapcsolódni egymáshoz. Itt most nem arról van szó, hogy hogyan kell alkotni, hanem hogy az alkotás mire való. Az alkotás egy eszköz, valami születik, ami által összekapcsolódunk: egy zenén, egy képen, egy filmen keresztül. És ez persze egészen más egy olyan helyen, ahol együtt vagyunk, ahol a nézők a tér részei, belakják azt. Sokkal közvetlenebbül lehet kommunikálni, nem kell ezzel a határvonallal megküzdeni, hanem mintha rögtön a mélyére mehetnénk valaminek. Egy színházi közegben folyamatosan meg kell harcolni ezzel a távolsággal: ott vannak ők, itt vagyunk mi. (…) Láttam egy nagyon klasszikus, konvencionális előadást, azt hiszem, a Comédie-Française volt itt vendégjátékon, Moliére-t vagy valami nagyon-nagyon klasszikus darabot játszottak. Volt benne egy rész, ahol a két szereplő, egy idős férfi és nő, a színpad elején összetalálkoztak, és elkezdtek nagyon halkan, szinte suttogva beszélni, hátat fordítva a nézőknek. Nem lehetett hallani semmit, és azt láttam, hogy az egész nézőtér, mind a négyszáz ember előredől és a fülével fordul a színpad felé. A néző ,,közelebb lépett”. Megértettem, hogy finomsággal, kíváncsisággal, érzékenységgel lehet bevonni őket, míg ha leordítom a fejüket, csak hátrébb fognak lépni és akkor még hangosabban kellene üvölteni. Szóval lehet dolgozni ezzel a határvonallal, de nagyon kell figyelni arra, hogy mi az, ami tényleg bevonzza a néző figyelmét.”

Az Érintés Paradoxon is a terek kapcsolódásáról, a közös pontokról szól – ennek kapcsán többször is a csempék közötti fugához hasonlította azt, amit csinálnak: „Igen, amit mi csinálunk, az a fuga, másképpen a mindenek közötti tér, és nem pedig a dolog maga. Ennek a darabnak az egyik kiindulópontja volt, hogy még huszonéves koromban a mentorom, barátom, Fülöp Laci elém rakott egy képet, egy japán vagy kínai tusrajzot, és megkérdezte, hogy mi ez. Én mindenféléket mondtam, hogy mit látok azon a rajzon, ő meg hallgatta, hallgatta, aztán egy fél óra múlva azt mondta: ,,Na jó, de most ne a feketét nézd!” És akkor értettem meg, hogy ami valójában történik, az nem mindig ott van, ahol látni véljük.”

Arról is beszélt, hogy egy-egy előadás alakulására mennyire vannak hatással a társulat tagjai: „Én mindig úgy szeretek dolgozni a munkatársakkal, hogy beszélgetek velük. (…) Valamiért már a korai évektől kezdve az volt a meggyőződésem, hogy akkor lesz igazán hiteles valaki a színpadon, ha úgy érzi, hogy amit csinál, az őróla szól vagy őróla is szól. Tehát nemcsak fölvesz egy szerepet és megkeresi magában azt, hogy hogyan kapcsolódik hozzá, hanem az ő személyes élményeiből, életéből, a saját történetéből táplálkozva tud beletenni valamit. Valamit, ami tényleg saját, tényleg személyes, és így belekerül valami olyan intimitás is az előadásba, amit a néző nem feltétlenül lát egy az egyben, de az előadó jelenlétében ott lesz az, hogy ő közel van ehhez az egészhez, róla szól. Ezért nagyon sokszor a szereplők mondataiból, az ő mozdulataikból építkezem. (…) Együtt vagyunk, együtt gondolkodunk, és a végén már nem is nagyon lehet tudni, hogy ez most kinek az ötlete volt, mert egyszerűen nem lényeges.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható.