Görög László Jászai Mari-díjas színművészt kérdezte A velencei kalmárról, díjakról, online előadásokról és családról a Boon.hu.
A teljes interjú ITT olvasható.
A velencei kalmár két fontos elismerést is hozott számára, egyet a tavalyi évben, egyet pedig kicsivel több mint egy hónapja. Arról, milyen érzés lesz, ennek tükrében, újra színpadra állni Shylock szerepében, Görög László elmondta: “(…) Szinte már félek is kicsit, hogy tudok-e olyan lenni majd, mint abban a tizenkét előadásban – ami nagyon kevés. Nem volt lehetőség arra, hogy a szereplőkbe beleköltözzön annak a biztonsága, hogy a saját feladatunkat szabaddá tudjuk engedni úgy, hogy belül maradjon azon a határon, amit János kér (Mohácsi János, a darab rendezője – a szerk.). Ráadásul ez fokozottan vonatkozik arra a „bandára”, akik szinte végig együtt vannak jelen a színpadon. Mérhetetlen koncentráció szükséges ahhoz, hogy technikailag olyan legyen az előadás, úgy működjön, mint maga az élet, amire nem az a jellemző, hogy mindenki mindent udvariasan kivár. (…) Hihetetlen boldogság ez a darab, egy olyan örök érvényű mondanivalóval, ami nagyon erősen szembesít azzal, hogy a „valahonnan fakadó” gyűlölet, ami egy idő után az életünk részévé válik, nem vezet sehova. Ezzel senki sem nyer, és ezzel csak elbukni lehet” – fejtette ki a színművész.
A kérdésre, gondolkozott-e már azon, milyen lesz a visszatérés a klasszikus színházi előadásokhoz, elmondta: “Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert kicsit elszoktak tőle az emberek, a pénz is máshova kell most, nem színházra, és a félelem is benne lesz mindenkiben, ahogyan bennünk is. Hiszen ha valaki Rómeó és Júliát próbál éppen – mert úgy tudom, hogy próbálni már lehet –, akkor hogyan lehet fenntartani a „megnyugtató” távolságot? Azt sem tudom elképzelni, milyen lesz egy olyan előadás, ahol a nézők döntő többsége szájmaszkban ül. Vajon tartani fognak egymástól? Ez most azért is fáj különösen, mert a járványveszély előtt a színházunk divatos szóval élve egy olyan jó „flow”-ban volt, jó tempóban, és annyira össze is ért valahogy a színház meg a nézői, olyan szépen haladt előre – és ezt most derékba törte a koronavírus-járvány.”
Arról, hogy a magánéletére hogyan hatott a mostani helyzet, elárulta: “Amikor megszületett a kislányom, akkor ébredtem rá arra, hogy amióta élek és felnőtt emberként dolgozom, lényegileg csak a színházzal törődtem. Ráadásul pont a miskolci évek voltak azok, amikor nem volt idő töprengeni sem, csak csinálni kellett a jobbnál jobb feladatokat. És akkor jött ez az édes kicsi lány, akit mindig magával visz az ember, mert valahogy az agyam hátuljában mindig ott van velem, és gondolok rá. (…) A koronavírusnak számunkra az a furasága – egyébként szerintem ez sokaknál így van –, hogy egy ajándékot kaptunk, hiszen a kislányunknak ebben a hihetetlenül érzékeny korszakában állandóan együtt vagyunk mi hárman.”