A Kultúra.hu Mi lenne, ha… új sorozatának második részében Grecsó Zoltán táncművészt kérték fel, hogy kalandozzon velük a művészet különböző területeire.
A kérdésre, mi volt a legnagyobb gyermekkori álma, a tancművész elárulta: „Hétévesen elérkezettnek éreztem az időt arra, hogy táncfilmet forgassak Halhatatlanok címmel, aminek az egyik kulcsjelentét a szobámban található hosszú barna szőnyegre álmodtam meg. A női főszerepet persze az óvodai, plátói szerelmemnek szántam. Viszont az fontos információ lehet, hogy ez ezerkilencszázkilencven. Akkor még nem lapult minden farzsebben egy kamera.
Arról szólva, melyik korban élne legszívesebben, úgy fogalmazott: „Annyira jó lenne most élni. Gyakran buktatom le magam, hogy feladatotoktól feladatokig élem az életem, vagy hogy annyira csak a céljaimra koncentrálok, hogy gyakran áldozom fel ennek oltárán a jelenem. De sajnos az is előfordul, hogy olyan sok gondolat kavarog a fejemben, hogy azt sem látom, aki előttem áll, aztán máskor azon kapom magam, hogy azon morfondírozok egy pirosnál, hogy miért nem szabadítom ki magam az idő fogságából. Ilyenkor mindig keresek egy olyan olvasmányt, ami arról mesél nekem, hogy milyen jó a jelenben lenni, hogy milyen csodálatos érzés megélni egy sztorit. Furcsa, hogy az empátiám milyen sokat segít engem, még a jelenem is mások gondolatain keresztül élem meg. De ha már megérkeztem, olyankor elképzelem, hogy a jelen mindig is jelen volt. Bármelyik évszázadra is fókuszálok a pillanatban.”
Grecsó Zoltán arról is beszélt, mi jelentette számára a legnagyobb kihívást az elmúlt egy évben: „Túlélni az új színháztörvény tervezetét. Annál nagyobb nem volt. Ez a kis vírushelyzet ahhoz képest, hogy az egész élet minden tevékenysége, mind az öt egyszerre készült bedőlni, olyan nehéz volt, mint Linzbe menni továbbtanulni nyelvtudás nélkül.”