Végveszélybe került a Színház című folyóirat online kiadása. Mint ismert, a lap szerkesztősége kénytelen volt több mint 50 évnyi működés után a nyomtatott változatot megszüntetni, azt a szellemi munkát, amit végeznek azonban az internetes felületeken folytatták. Most, hogy elapadtak a pályázati forrásaik, az olvasókhoz fordulnak segítségért. Több ismert személyiséget felkértek, hogy támogassák a gyűjtést. Az alábbiakban Gyárfás Dorka újságíró soraival hívjuk fel a figyelmet a kialakult helyzetre.
Gyárfás Dorka sorai:
Nekem hatalmas mázlim volt azzal, hogy színházba járó családba születtem. Anyukám maga is amatőr színész volt a ’70-es években, ezért még barátai is voltak különböző színházaknál, de az is maradandó emlékem, amikor apukámmal először mentünk állójeggyel a Katonába, a Vízkereszt vagy amit akartok előadásra, amit később százszor visszanéztünk a tesómmal videón. Szóval nekem sosem kellett magyarázni, miért van szükség színházra, és azt sem, miért van szükségünk nekünk, színházszerető embereknek az értő kritikára, ami megfogalmazza helyettünk is, mit láttunk, és mit éreztünk közben, vagy jó esetben még ki is egészíti, új nézőpontot ad hozzá.
Amikor felvettek az SZFE-re (amit akkor még Főiskolának hívtunk, bár közben egyetemmé avanzsált), üres félóráimban lehuppantam a könyvtár egyik kiült foteljébe, és a Színház folyóiratot lapozgattam. Akkoriban már Koltai Tamás, és nem MGP volt az atyaúristen (neki épp akkor robbant az ügynök-botránya, egy időre fel is hagyott az írással), úgyhogy először mindig az ő írásait kerestem ki a Színházban. És aztán azokat az előadásokat, amiket láttam, vagy amiket vágytam megnézni.
Tudjuk, mi a helyzet ma a színházzal és a Színházzal. Mindkettőt kivéreztetik épp. Én egy ideig azt gondoltam, a színházat nem lehet eltörölni, mert egyidős az emberiséggel, viszont abban nem vagyok biztos, hogy a Színházat (a folyóiratot) nem lehet beszántani. Pedig azon a fájdalmas, nagy lépésen már túlvan, hogy nyomtatott formában megszűnt, de annak csak most ért a határára, hogy online felületként se tudjon tovább működni, mert nincs mögötte pénz. És hát ki pénzelje? A színházi szakma, amelyiknek elemi igénye volna az értő visszajelzésre, da maga is a túlélésért küzd? Vagy a megszállott színházrajongók, akiknek egy-egy jegyért sokszor 10 ezer forintot kell kicsengetni? Ki áll a Színház mögé, ha megszűnnek az állami források, ha az államnak már nemhogy nem fontos a kultúra, de kifejezetten akadályozza a működését, mert független és tükröt tart nekünk?
Legyen fontos neked, kérlek. Nem feltétlenül azért, mert olvasod hétről hétre (bár hidd el, lenne benne élvezet), hanem azért, mert ha megszűnik a szakújságírás, vagy ha kénytelen elmenni a marketing megkeresések felé (amivel adott esetben kompromittálja a tartalmat), akkor nem lesz közege a színháznak. Nem lesz igazodási pont, nem lesz róla gondolkodás. Márpedig a gondolkodást nem adhatjuk fel!
Elvállaltam, hogy a Színház folyóirat számára összegyűjtök 200 ezer forintot. Nem nagy szám, ugye? Csak egyetlen egyszer kell hozzá a zsebetekbe nyúlni, akár csak ezer forintért. Sok kicsi sokra megy, és nekik őszig kellene valahogy megoldani a működést, aztán lehet pályázgatni ide-oda. Kérlek, támogassátok a Színházat, ahogy én támogattam évekig a Direkt 36-ot vagy az Átlátszót, amiket bár nem olvastam, de tudtam, hogy szüksége van rájuk az országnak. A Színházra is szüksége van, a jövőnek van szüksége arra, hogy ez az 55 éves múlttal rendelkező folyóirat ne szűnjön meg, és végképp ne most. Ha tudnál rá szánni párezer forintot, az alábbi linkre kattints, kérlek, amit kommentben megosztok.